Ridley Scott legeslegelső nagyjátékfilmjét, a Párbajhősöket (1977) saját maga indította útjára: saját zsebére rendelte meg a forgatókönyvet egy ingyen felhasználható történethez, és óriási szerencséje volt a főszereplőkkel.
Az 1970-es évekre Ridley Scott már nagyon, de nagyon befutott reklámrendezőnek számított, és úgy 1500 -2000 tévés reklám után már nagyon, de nagyon szeretett volna továbblépni. Csakhogy senki sem kereste meg ellenállhatatlan filmes ajánlattal, így úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi a sorsát. Első lépésként egy olyan történetet keresett, ami koránál fogva teljesen jogmentes volt, egy megtörtént esetet feldolgozó Joseph Conrad novellát, majd saját pénzén készíttetett el belőle egy forgatókönyvet, amivel már lehetett a nagy stúdióknál házalni. Végül a Paramount Pictures hajlandó volt finanszírozni a Párbajhősöket (1977), amennyiben Scott a korlátozott költségekből képes kihozni a maximumot, így nem voltak díszletek, csak meglévő épületekkel lehetett dolgozni, a rendező pedig mindössze négy színész közül választhatta ki a két főszereplőit – szerencsére az egyikük Harvey Keitel volt.
Történetünk szerint Napóleon seregének egyik huszártisztje vérig sérti a bajtársát – valójában triviális ügyről van szó, hősünk egy parancsot továbbít, de a sértett fél él-hal a párbajért. A sértés persze nem maradhat megbosszulatlanul, Feraud hadnagy (Keitel) párbajra hívja ki az ellenfelét, D'Hubert hadnagyot (Keith Carradine), ám az első összecsapásuk döntetlenre végződik. Majd a második is, és a harmadik is, amit már lovassági szablyákkal vívnak meg, és a harmadik is, amikor lóháton harcolnak. A negyedik párbajra az oroszországi hadjárat alatt kerülne sor, ha nem bukkannának fel kozák lovasok a hómezőn, és kivételesen vállt vállnak vetve küzdenek, most nem egymás ellen, hanem egymás oldalán, de a történetnek itt nincs vége.
Scott nem háborús filmet akart csinálni, inkább afféle történelmi regényt vitt a vászonra, ahol a politikának és a szerelemnek is helye van, de elsősorban a két ellenfél ellentétes karakterére épített. D'Hubert arisztokrata származású, született tiszt, míg az indulatos, műveletlen Feraud alulról érkezett, mindent az új rendszernek és Napóleonnak köszönhet, megszállott bonapartista, személyében tükröződik vissza a napóleoni háborúk minden egyes szakasza a kezdeti diadaloktól a csúfos kudarcokon és a száműzetésen át a visszatérésig és a végső vereségig. És bár ő a rosszfiú, a negatív hős, azért, mert olyan, mint valamiféle megállíthatatlan természeti erő, Scott pedig tökéletesen használja ki Keitel elképesztő adottságait – akinek mellesleg nagyon jól áll mind ez a vadember figura, mind a napóleoni korszak. És persze a Párbajhősök bőven megelőlegezi Ridley Scott történetmesélői tehetségét, az eposzokhoz és összetett hősi történetekhez való elképesztő érzékét. És technikai érzékét: a két, egyébként valódi kardba dróton át vezettek áramot, hogy szikrákat produkáljanak a drámai hatás végett – ami persze rendszeresen megrázta a két színészt.
Az eredeti történet két hősét egyébként Pierre-Antoine comte Dupont de l'Étang-nak és François Louis Fournier-Sarlovèz-nek hívták, először 1794-ben mérték össze erejüket, majd a következő 19 évben rendszeresen csaptak össze – és mindketten túlélték a halálos párbajokat.
