Stephen King neve évtizedek óta jól cseng a szórakoztatóiparban, és mostanság különösen: egy időben el sem telhetett úgy hét, hogy ne adtunk volna hírt itt a PORT.hu hasábjain egy-egy újabb King-adaptáció bejelentéséről. Különösen a 2017-es Az kirobbanó sikere után szaporodtak meg az efféle bejelentések: a King-rajongó kritikusok pedig ujjongva írogathatták a recenziókat a Castle Rock antológiasorozatról, A magas fűbenről, az Álom doktorról, az Az 2-ről a Kedvencek temetője remake-ről, A setét torony mozifilmről és A kívülálló sorozatról.

Utoljára a '80-as és a '90-es években volt ilyen hihetetlen kultusza Stephen Kingnek, mint ma. Stanley Kubrick 1980-ban bemutatott Ragyogása után hirtelen mindenki a horror fejedelmének valamelyik regényét akarta vászonra adaptálni, és a következő bő két évtizedben sorra készültek az olyan kultfilmek, mint A holtsáv, a Cujo, az Állj mellém!, a Kedvencek temetője, az Az tévés feldolgozása, a Tortúra és a Hasznos holmik, no és persze a PORT.hu olvasóinak örök kedvencei, A remény rabjai és a Halálsoron (amiket ebben az életben már biztosan nem fog kirobbantani semmi a TOP100-as filmes listánk éléről). A '90-es évek vége felé, középiskolás éveim kezdetén ismerkedtem meg én is a Mester mesterműveivel: ekkortájt vetítette az HBO a Langolierek - Az idő fogságában és a Végítélet című minisorozatokat, amelyek azonnal beszippantottak. Főleg az utóbbi fogott meg, leginkább azzal, hogy a tomboló szuperhősdivat valamint a Stallone- és Schwarzenegger-féle, egyszemélyes hadseregek kultusza közepette itt teljesen átlagos, kisvárosi emberek válnak egy hátborzongatóan izgalmas történet főszereplőivé.

No persze jóformán az összes Stephen King-regény arról szól, hogy hétköznapi emberek keverednek nem hétköznapi kalandokba, ahol az addig természetes dolgok mögött fokozatosan felsejlik a természetfeletti. De King pont ebben iszonyúan jó: sokadszorra sem válik klisévé, ahogy egy egyszerű boltos, sofőr vagy iskolás gyerekcsapat előtt a szemünk láttára hasad fel a racionális valóság szövete, és kúszik be a réseken valami irracionális, ősi gonosz. Az életszagú karakterek és a mesterien felépített „veled is megtörténhet!”-típusú ijesztgetés az, ami miatt Stephen King máig megunhatatlan, és ami miatt sokadszorra is hozzányúlnak a nagy stúdiók és tévécsatornák a műveihez. Most épp a CBS készített kilencrészes sorozatot a horror királyának 1978-as bestselleréből, a Végítéletből, olyan sztárok főszereplésével, mint Whoopi Goldberg (Abigail anya) és Alexander Skarsgård (Sötét Ember). A pilot epizód december 17-én debütált – lássuk, mennyire sikerült felnőnie a produkciónak a nagy elődökhöz!

Egy laboratóriumból elszabaduló, cseppfertőzéssel terjedő vírus pusztító járványt idéz elő Amerika-szerte (kísérteties egybeesés, hogy a CBS pont az életünket fenekestül felforgató, mostani covid-pandémia idején jött elő a Végítélet új verziójával). Az Egyesült Államoknak majdnem a teljes lakosságával végez a kór, csupán maroknyi ember szervezete rezisztens a vírusra. Ám ők is két táborra szakadnak: az egyik csoport a jóságos Abigail anyát követi Nebraskába, a másik pedig a Sötét Ember hívására „a bűn városába”, Las Vegasba indul. Természetesen a két frakció közti végső ütközet elkerülhetetlen.

Az 1994-es sorozatverzió, amiben olyan kiváló színészek szerepeltek, mint Ed Harris, Miguel Ferrer vagy a Forrest Gump sztárja, Gary Sinise ebből persze nem sokat mutat meg kezdetben. A régi Végítélet nem is egy posztapokaliptikus történet, sokkal inkább pre-apokaliptikus, hiszen az események fonalát a világpusztító kataklizma előtt veszi fel a néző. Egész pontosan ott, amikor a katonai laboratóriumban egy baleset során elszabadul a vírus, az egyik biztonsági őr pedig a családját féltve kocsiba pattan, és elmenekül a kutatóbázisról, majd a texasi kisváros, Arnette egyik benzinkútjába belehajtva ráragasztja a helyiekre a tüsszentéssel terjedő vírust. Mi pedig szép lassan megismerjük a kórt eredetileg biológiai fegyverként kifejlesztő tudósokat, a hidegvérű tábornokot (Ed Harris mekkora arc!), a vírust lábon kihordó, épp ezért vegyvédelmi szkafanderes tudósok hada által vizsgálgatott Stu Redmant (őt alakította Gary Sinise), Haroldot, az egykori bébiszitteréért, Frannie-ért epekedő, félszeg fiút, és a többieket, akik a szemünk láttára veszítik el sorra a szeretteiket a villámgyorsan terjedő járványban, és sodródnak bele túlélőként Abigail anya és a Sötét Ember fentebb már emlegetett harcába.

Na, ebből a lassan hömpölygő, tipikusan Stephen King-i, ráérősen építkező dramaturgiából szinte semmit sem tartott meg a CBS sorozat fő kreátora, Josh Boon, a Csillagainkban a hiba és az Új mutánsok rendezője. Az ő verziója az apokalipszis utáni sokkoló képsorokkal nyit: Harold és a társai gázálarcban törnek be egy holttestekkel teli templomba, hátha találnak ott valami hasznosíthatót a civilizáció újjáépítéséhez. Ezután visszaugrunk az időben a kataklizma előestéjére, hogy jobban megismerhessük Haroldot, és azt, amiért úgy érezheti, hogy ő csak nyert ezzel az egész világvégével, hiszen a rajta gúnyoló iskolai vagányok már mind halottak, imádata tárgya, Frannie pedig más életben maradt fiú híján most már vele kénytelen elmotorozni a naplementébe, hogy egy szebb világot építsenek valahol másutt... Ezután lesz csak igazán sokkoló az újabb idősík váltás, vissza az epizód eleji posztapokaliptikus világba, ahol Harold összefut a terhes Frannie-vel, és annak újdonsült pasijával, Stúval. Csoda, hogy ezek után szegény Harold hajlamos elhinni az álmában megjelenő Sötét Embernek, hogy ha átigazol az ő csapatába, minden sokkal jobb lesz?

Owen Teague zseniálisan alakítja a korábban mindenki által csak lesajnált, dühös tinédzsert, aki az új világot sem tartja mindig olyan szépnek. De legalább ilyen jó az új Stu is: az ő szerepét ezúttal James Marsden kapta meg. Ő már a Westworld tévésorozatban egy végletesen idealista android seriffet alakított, akit sokszor akarata ellenére rángattak bele mindenféle őrültségbe és konspirációba, ahol más egyéb híján mindig a saját belső erkölcsi iránytűjének, egyfajta nyakas becsületkódexnek köszönhette, hogy életben maradt. Stu az új sorozatban egy rideg laborban ébred, és a nézővel együtt, flashbackekből döbben rá fokozatosan, miért is volt annyira végzetes az a bizonyos sörözgetése a haverokkal, amikor a menekülő biztonsági őr belehajtott a benzinkútba... A jelek szerint Marsdennek nagyon jól állnak az efféle régi vágású, határvidéki cowboy karakterek, akik minden áron emberek akarnak maradni a legnagyobb embertelenségben.

A sorozat két húzóneve, Whoopi Goldberg és Alexander Skarsgård viszont alig pár másodpercre tűnnek fel a pilot epizódban (ezt egyébként személy szerint súlyos hibának tartom!), így az ő színészi játékukról egyelőre nem tudok érdemben nyilatkozni. Az viszont biztos, hogy a CBS sorozata egy gyönyörűen fényképezett széria, ami dramaturgiájában teljesen máshogyan közelíti meg Stephen King regényét, mint az 1994-es verzió. A sok időbeli előre-hátra ugrálás és oda-vissza utalgatás miatt a nézőnek folyamatosan koncentrálnia kell a látottakra (főleg, ha nem ismeri sem a regényt, sem a régi változatot), mert ez nem az a sorozat, ami elduruzsol a háttérben, amíg az ember vasal vagy mosogat. Valószínűleg pont az utóbbi miatt kapott az új Végítélet mindössze 5,8 ponton áll az IMDb-n (illetve nem elhanyagolandó a Johnny Depp pártját fogó Amber Heard-gyűlölők nyíltan vállalt, sorozatos 1-es osztályzata sem, holott a színésznő a pilot epizódban nem is szerepelt). A nézői értékelés ne tévesszen meg senkit, a CBS Végítélete igenis az a sorozat, amit érdemes hétről hétre követnie mindenkinek, aki szereti a posztapokaliptikus és misztikus történeteket!

Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik már eddig is imádták Stephen King remekműveit, és azoknak, akik majd csak ezután fogják megismerni a horror királyának életművét.

Ítélet: 7/10