Ridley Scott annyi év után elkészítette A nyolcadik utas: a Halál előzményfilmjét, amiben ugyan megmagyaráz pár dolgot, miközben annyi mindent nyitva hagy, de ez egyáltalán nem baj!
Ridley Scott egyszerűen gigászi életművet tudhat maga mögött, amihez szívesen – vagy rögeszmésen?- nyúl újra és újra vissza hol rendezőként, hol producerként. És nem szokta elaprózni a dolgot, mindig grandiózus látványban, epikus történetvezetésben gondolkodik, amihez némi mítoszteremtés is társul. A 2012-es Prometheusszal újra hozzányúlt az Alien filmekhez, de nem folytatást akart készíteni, annak nem sok értelme lett volna, hanem A nyolcadik utas: a Halál (1979) előzményét akarta elmesélni, de ennél többre is vállalkozott, megteremteni azt a világot, amely mindennek az eredőjeként szolgál, amit a későbbiekben – vagyis korábban, de ez most mindegy – láthattunk. És amihez újra az első részben is segédkező H.R. Giger elképzelései is nagy szerepet kaptak.
Mi is történik? Ahogy az Alien filmekben szokásos, hőseink üzenetre bukkannak, amiről ők azt hiszik, véletlenszerűen találták, és amiről azt feltételezik, valami jónak a hírnöke. Merthogy tudósok idegen civilizáció emlékeire bukkannak a Földön, és az ősi jelek útmutatását követve a Prometheus űrhajót útnak indítják a világegyetem távoli sarkába, hogy választ találjanak az emberiség alapvető kérdésére. Az expedíciót a jól ismert Weyland nagyvállalat pénzeli, a legénységet pedig két tudós vezeti. Shaw (a nagyszerű Noomi Rapace) vallásos hitétől vezérelve szeretne találkozni az istenekkel, míg társát a kalandvágy hajtja. Ám egyikük sincs felkészülve az iszonyatra, ami a bolygón vár rájuk. Az első dolog, amire rátalálnak a lakhatatlannak bizonyuló bolygón, egy mesterséges létesítmény, amelynek készítőit valami vagy valaki elpusztította, különleges tárolóegységekben pedig egy furcsa fekete anyagra lelnek. Amely a legfőbb veszély forrásának bizonyul, és ami egyesével fertőzi meg a legénység tagjait, és ami végül olyasmit hoz létre, ami nagyon is ismerős lesz a franchise szerelmeseinek.
Scott filmjével egyfajta negatív teremtésmítoszt hozott létre, beleépítve ebbe nem csak az előzményeket, de sok minden mást is. Az ember itt nem csak teremtő – lásd Davidet, a Michael Fassbender által játszott androidot -, hanem teremtmény is, és egyre többet tudunk meg a titokzatos Tervezőkről és azok szándékairól is. És ha valaki ennyire sokat akar, akkor néha bizony megbillen alatta a szék is. Scott, amikor egyszerre pakolta egymás mellé és egymás hátára a már ismert, de most újszerűen alkalmazott sci-fi és hardcore horror elemeket, filozófiai okfejtéseit és az egyes szereplők - beleértve az androidot is – motivációit és személyes sorsát, óhatatlanul megborítja időnként a saját maga teremtette egyensúlyt, megbontja a saját maga diktálta tempót.
És ezt annak idején sokan zokon vették, ahogy a film belső logikája is felvet számtalan kérdést, amit elsőre nem lehetett megválaszolni, de amiket sok szempontból tisztázott a folytatás, az Alien: Covenant (2017), de persze az abban látottakon is hosszan el lehet vitatkozni, mi mit akar jelenteni, mi hová nyúlik vissza és mit előlegez meg, és így tovább. És ez jó, mert nem árt, ha elgondolkodunk egy alkotás kapcsán, ha magunktól kötjük össze a pontokat, és ne feledjük azt sem, micsoda elképesztő látványvilágot kínál, és milyen hihetetlen hangulatot teremt ez a film, amiben olyan színészeket kapunk „mellékszereplőként”, mint Charlize Theron , Idris Elba vagy Guy Pearce.
