A Kaliforniai álom milliméterekre van a giccstől, de mégsem az, mert Damien Chazelle rendezőnek van ízlése, és mert az Emma Stone-Ryan Gosling párosnak nem csak fantasztikus kisugárzása, de tehetsége is van!
A film világában mindig is voltak remek párosok, akik gyakran játszanak együtt – nem csak férfi-nő felállásban, de nyilván az a leginkább kézenfekvő. Ilyen páros, ha csak a közelmúltat nézzük, Keanu Reeves és Sandra Bullock, Adam Sandler és Drew Barrymore, és persze Emma Stone és Ryan Gosling. Ők ketten összeszokott duó, egymásnak estek már a rendkívül szórakoztató Őrült, dilis, szerelem.-ben (2011) és a gyengécske Gengszterosztagban (2013) is, de messze most a legjobbak, külön-külön is, együtt meg pláne, nem is tudom, miért nem járnak, annyira érzik egymást.
Évente több ezer szép, fiatal, energiától és tettvágytól buzgó tehetség érkezik Los Angelesbe, hogy sztár lehessen – vagy legalább a tűz közelébe kerüljön. Nem a Kaliforniai álom az első film – aminek egyébként imádtuk a szójátékkal operáló, könnyed eredeti címét, a LA LA Landet -, amely ezt a témát veszi elő, de valószínűleg ez a legemlékezetesebb, köszönhetően Emma Stone és Ryan Gosling párosának. Stone fiatal színésznő jelölt Mia néven, meghallgatásról meghallgatásra jár, rendszerint sikertelenül, miközben egy kávéházban dolgozik. Egy este hazafelé menet egy étterem mellett megy el, és meghallva a zongoraszót, belép és megpillantja Sebastiant, aki épp kirúgatja magát, mert a karácsonyi dalok helyett free jazzt játszik a vendégeknek. Két félresikerült találkozás is kell ahhoz, hogy ők ketten végre egymás karjaiba omoljanak, jót tesz a filmnek az, hogy kicsit megvárakoztatja a nézőt. És persze összejönnek, csodás a harmónia, de mindketten a saját álmukat kergetik. A fiú saját klubot akar, egy menő banda billentyűse lesz, és hosszú turnéra indul, a lány pedig drámaírással próbálkozik.
A Whiplash révén a szakmába berobbanó Damien Chazelle számára Hollywood tényleg a Csillagok Városa, és nem naivitásból, hanem mert láthatóan tiszteli és csodálja mindazt, amit a színészek, zenészek, rendezők, díszletmunkások, koreográfusok és mindenki más felépítenek. Szerelmi történetét is így építi fel, hősei nem modern, hanem időtlen figurák, és mindegy, van-e mobiljuk és skype-olnak-e, vagy sem. Jazzt hallgatnak kis mulatókban, a randevún az álomgyár legendás helyszínein járnak, ha moziba mennek, a Haragban a világgal-t nézik, és persze táncolnak, mint egy régi musicalben. Ami egyfajta stílusbravúr. Minden kép egyszerre modern és klasszikus, akárcsak Justin Hurwitz zenéje, a táncok pedig lenyűgözőek. Gosling és Stone nyilván nem a világ legjobb táncosai, nem is csinálnak semmi rendkívülit, csak könnyedek és elegánsak, és valami fantasztikus kisugárzásuk van.
Stone kapott is egy Oscart, akárcsak Chazelle rendezőként, Hurwitz zeneszerzőként, Linus Sandgren operatőrként, de díjat adtak a legjobb betétdalnak és a látványtervezésnek is. Mindenre azért nem adtak Oscart, amiből lett is egy jókora gikszer. Annyira mindenki a Kaliforniai álom győzelmére számított, hogy amikor a Warren Beatty és Faye Dunaway páros, az 50 éve készült Bonnie és Clyde főszereplői bejelentették a legjobb film kategória nyertesét a 89. díjátadó gálán, Dunaway, Beatty tétovázását megunva ennek a filmnek a címét mondta be. Majd Beatty gyorsan mentegetőzhetett is, mert az Amerikai Filmakadémia szavazatai alapján végül a Holdfény lett a legjobb film.
