Garry Marshall rendező Julia Roberts és Richard Gere főszereplésével megcsinálta a Micsoda nő! folytatását, de mindenkit megtévesztve az Oltári nő címet adta neki.
A Micsoda nő! (1990) minden idők egyik legnépszerűbb romantikus vígjátéka volt, logikus, hogy folytatás készítsenek hozzá. Egy gond volt csak: Julia Roberts elvből nem csinált folytatásokat. Később csinált, az Ocean’s Eleven filmeknél, de az még arrébb van és ott nem volt főszereplő. Hogy ezt a problémát megkerüljük, Garry Marshall rendező egy új sztorit kreált, ami sok szempontból nem is volt új: két nagyon különböző ember, akik normál körülmények között sosem jönnének össze, mégis összejönnek, és, hogy ne legyen túl nagy a hasonlóság, mindezt most vidéki környezetbe helyezte. Már csak Richard Gere kellett a filmhez – amiben visszatér Hector Elizondo, a rendező Kathleen nevű lánya, sőt, meg a zeneszerző James Newton Howard is, a címe pedig Oltári nő (1999) lett.
Azért Oltári nő, mert Maggie Carpenter mindig megszökik az oltár elől, faképnél hagyva a az aktuális vőlegényét – ami azért találó, mert Julia Roberts is néhány nappal a lagzijuk előtt hagyta el Kiefer Sutherlandet még 1991-ben. Ike Graham, a New York-i újságíró (Richard Gere) gunyoros hangvételű cikket ír Maggie-ről, miután egy bárban egy részeg idegen mesél neki a lányról és a befuccsolt esküvőkről. Csakhogy az írás hemzseg a hibáktól és a valótlan állításoktól, ezért, amolyan büntetésből Ike-nak le kell mennie a menni a kisvárosba, ahol a lány él, és megírni róla a valóságot. Maggie közben a negyedik esküvői kísérletéhez közelít, és mint kiderül, az egész város azért drukkol, hogy megint „fusson”. A nagyvárosi újságíró azon veszi észre, hogy a lánynak kezd szurkolni, talán túlságosan is.
Az azért érződik, hogy a forgatókönyvvel nem túl sokat vacakoltak, mert
a sztori egyszerű, mint a bot, sokkal inkább bíztak a Julia és Richard között lévő kémiában,
ami szerencsére működik. Kerülgetik egymást, van egy kis cicaharc, majd közelednek egymáshoz, úgy, ahogy a romantikus vígjátékokban szokás, és egyáltalán nem úgy, ahogy a való életben átlagos külsejű, átlagos fizetésből élő emberek szoktak. A film a 70 milliós költségvetésből több mint 300 millió dollárt csinált, szóval nem volt kérdés, hogy megérte elkészíteni, de az első résszel – párdon, a másik filmmel – ellentétben nem lett emlékezetes, nem vált vonatkozási ponttá és nem is nagyon idéznek belőle.
