Joszif Visszarionovics Sztálin egy este rosszul lett és összeesett. Az ajtaja előtt álló katonák hallották a zajt, megmenthették volna, de nem mertek bemenni, reggel pedig elkezdődött a marakodás a hatalomért
Joszif Visszarionovics Sztálin, született Ioszeb Dzsugasvili 1953. március 5-én hunyt el, egyedül, természetes halállal, de nem szép körülmények között, halálával egy korszak ért véget - és jókora hatalmi űr keletkezett. Aki ismeri Sztálin utódlásának eredeti történetét, tudja, hogy az semmiképp sem kevésbé fordulatos, véres és cinikus, mint a Fabien Nury és Thierry Robin képregénye alapján készült film, a Sztálin halála (2018). Merthogy a vezér halálának híre azonnal elindította a hatalmi harcot.
A titkosszolgálatokat felügyelő Berija (Simon Russell Beale) érkezik elsőként a helyszínre, és ahelyett, hogy orvost hívna a saját vizeletében fekvő Sztálinhoz, a titkos iratok keresésébe fog, de hamarosan megérkezik a ravasz Hruscsov (Steve Buscemi) és a ranglistán következő, könnyen befolyásolható Malenkov (Jeffrey Tambor) is. Csakhogy a diktátorok közös vonása, hogy sosem nevelik ki saját utódukat, nehogy az ellenük forduljon, így a haláluk utáni hatalmi harc mindig véres és kegyetlen. Így volt ez Sztálin esetében is. Gyorsan kialakulnak, majd átformálódnak a szövetségek, és mindenki tudja, itt nem csak a hatalom a tét, mert a vesztest ugyanúgy eltüntetik majd, mint a régi elvtársakat. És egyik versenyző visszataszítóbb, mint a másik, majdnem mindegy is, ki diadalmaskodik majd, de minden lépésük újabb emberek életébe kerül.
Az olasz nevű, de valójában skót Armando Iannucci (Egy kis gubanc) munkájának különös aktualitást ad, hogy Moszkvában újra a szovjet birodalmi eszmény van felemelkedőben – a filmet négy évvel a Krím-félsziget megszállása után és négy évvel a mostani háború kirobbanása előtt mutatták be. Nem véletlen, hogy forgalmazását Oroszországban és pár kisebb csatlós országban – Kirgizisztán és Azerbajdzsán - betiltották, mondván, az „gúnyt űz a szovjet himnuszból és hősi kitüntetésekből, Zsukov marsallt pedig egy idiótaként ábrázolja”. Ami nem igaz, egyrészt, mert a történetbe viszonylag későn belépő Zsukov (a mindig katonákat játszó Jason Isaacs) ugyan egy irdatlan nagy paraszt, de ő a leghatározottabb és legegyenesebb karakter a sok gerinctelen között, másrészt a film a maga abszurd humora ellenére is pont a sztálinizmus áldozatai előtt próbál tisztelegni. Akikből történészek becslései szerint volt úgy 40 millió.
Nem biztos, hogy mindenki vevő lesz Iannucci valóban groteszk humorára, de a Sztálin halála valójában olyan, mint egy modern görög királydráma részegen előadva. Megvan benne a felemelkedés, az árulás, a hűség és a brutalitás, de itt nincsenek ártatlanok, csak valamivel kevésbé aljasok. Ami pedig a történetet és a hangvételt illeti, sokan tévúton járnak ezzel kapcsolatban. „A rendszer tényleg brutális volt, de azért mégsem ennyire egyszerű módokon, ahogy a film bemutatja. Berija "leleplezése", árulóvá nyilvánítása, majd kivégzése is jóval összetettebb körülmények között zajlott le.” – írja egy kommentelőnk, de a 106 perces játékidőbe nyilván nem fog minden részlet beleférni, másrészt egy szatíráról van szó, ahol eleve minden eltúlzott, és ahol nem csak a szovjet történelem bemutatása a cél, hanem a zsarnokság természetének kifigurázása is.
