Annyit segítünk, hogy nem ő az őszes szakállú fekete férfi, illetve fekete nadrág van rajta. Akárhogy is, a színésznő tényleg felismerhetetlen, a filmet pedig tényleg meg lehet könnyezni.
Renée Zellweger a 2010-es évek elején teljesen eltűnt. Mármint akik ismerték és szerették, tudták, hol van, csak filmeket nem készített. Valószínűleg depressziós volt, az interjúkban azt emlegette később, hogy mentálisan nem érezte jól magát, a nyilvános szereplés felemésztette, de a lényeg az, hogy hat évig semmiben sem volt látható. A tervek szerint az igaz történet alapján készült Ugyanúgy más, mint én (2017) lett volna a visszatérő filmje, csakhogy a Bridget Jones babát vár (2016) készítői beelőztek, és learatták a babérokat, hiszen egy egész kampányt lehetett felhúzni a visszatérésre, a másik film premierjét pedig szép csendben arrébb tették, pedig ez is megér egy misét.
Ron Hall (Greg Kinnear) sikeres műkereskedő látszólag boldog házasságban él a feleségével, Debbie-vel (Renée Zellweger). A környezetükben senki sem sejti, hogy a kapcsolatuk valójában súlyos válságban van. Ron, aki nemrég vallotta be, hogy korábban félrelépett, szeretné megmenteni házasságát, de még nehezebb helyzetbe kerül, amikor Debbie felkarol egy fekete bőrű hajléktalant. Ugyanis az asszony, aki ráveszi, hogy egy ételosztáson dolgozzanak önkéntesként, megpillantja Denvert (Djimon Hounsou), akit korábban álmában látott. Bár a menhely munkatársai óva intik őket a gyakran erőszakos férfitól, valószerűtlen kapcsolat alakul ki közöttük, ami mindhármójuk életére kihatással van, különösen azután, hogy közösen meglátogatják Ron szüleit, és konfliktusba keverednek a férfi előítéletes alkoholista apjával (Jon Voight).
És igen, talán kissé szirupos, icipicit szájbarágós módon a film azt tanítja, hogy megéri jónak lenni másokhoz. Megéri, mert meg tudunk vele másokat változtatni, mert könnyebb megint másoktól búcsút venni, és mert mi magunk is jobbak leszünk tőle. Amivel természetesen nehéz lenne vitatkozni, akármilyen cinikusan látjuk a világot, és Michael Carney rendező-forgatókönyvíró szemmel láthatóan komolyan is gondolja mindezt. Ahogy Renée Zellweger is feltehetőleg terápiás céllal vállalta a szerepet, amelyben tényleg szinte felismerhetetlen – a szokásos szinkronhangja azért sokat segít. Greg Kinnear is remek, de valójában Zellweger és Djimon Hounso kettőse viszi a filmet, akik nagyon egymásra vannak hangolva.
