A Cyborg - A robotnő egy mániákus rendező, egy simlis producer páros, egy, a színészethez mit sem konyító szörfös és JCVD közös munkája egy bedőlt film díszletei között.
Jean-Claude Van Damme 1989-es posztapokaliptikus cyberpunk Mad Max-filmje eredetileg Dolph Lundgren He-Manjének folytatása lett volna: Masters of the Universe 2: The Cyborg címmel forgatták le egy kútba esett Pókember-mozifilm már félig kész díszletei között. Végül mindenki kihátrált a két producer, Menahem Golan és Yoram Globus mögül, merthogy a MATTEL nem akarta bagóért eladni a HE-Man megfilmesítési jogait, így az egész filmet „ha már úgyis itt vagyunk” alapon készítették el a még viszonylag ismeretlen JCVD-vel, aki utólag nagyon bánja az egészet. Már csak azért is, mert a forgatáson véletlenül kiszúrta egy kaszkadőr szemét…
Az egész persze úgy zavaros, ahogy van. A jövőben játszódó történetben az emberiség zömét kiirtotta egy kór, a többiek úgy élnek, mint az állatok, de van remény. Tudósok egy csoportja Atlantában kifejlesztett egy ellenszert, de kellene még némi infó egy New York-i labor számítógépéről, és ezért egy robotrészekkel feltunningolt tudósnő, Pearl Prophet (Dayle Haddon) – ő a címbéli cyborg - nekivág a veszélyes útnak, amely során találkozik a magányos harcossal, Gibson Rickenbackerrel (Jean-Claude Van Damme), majd belefutnak a Fender Tremolo (Vincent Klyn) vezette kegyetlen bandába, akik maguknak akarják a gyógymódot, amellyel az ország urai lehetnének. Pearlt elrabolják, Gibson pedig alulmarad az első harcban, de nem adja fel. Mert Jean-Claude nem olyan.
Az akkor még inkább csak nyeretlen kétévesnek számító JCVD-t a Véres játék (1988) sikere után akarta felfuttatni a Cannon stúdiót felvásárló Golan-Globus páros, akik arról voltak híresek/hírhedtek a szakmában, hogy fillérekért vettek meg forgatókönyveket, és olcsón gyártottak le filmeket, amikkel aztán nem veszítettek, ha bukta volt, viszont siker esetén megsokszorozták a befektetést. Mind a színészeket, mind a szakembereket bagóért szerződtették le: ehhez a produkcióhoz egy olyan rendezőt, akinek a cyborg téma volt a mániája. A hawaii Albert Pyun ugyan más témákban is készít a mai napig filmeket, de a vesszőparipái a félig ember, félig robot lények – meg a gitárok. Itt minden szereplőt gitárokról és erősítőkről neveztek el Gibsonnak, Fendernek, Stratocasternek, Marshallnak és Pearlnek. És ne feledjük el a negatív főhőst alakító Vincent Klynt se: az új-zélandi maori felmenőkkel rendelkező profi szörföst véletlen szúrta ki a rendező, és azonnal főszerepet ajánlott neki.
Szegény Klyn, akinek a legnagyobb szerepe a Holtpontban (1991) jött össze, úgy is játszik, mint akit a szörfdeszkáról szedtek le, egyfolytában befeszít és hörög, a szövegét is hörögve mondja fel – nem véletlen, hogy a mai napig is előszeretettel használják heavy metal együttesek sample-nek a filmbeli mondatait -, de nem mondhatjuk, hogy Jean-Claude Van Damme sokkal jobb nála. Ő legfeljebb annyi előnyt élvez, hogy nincsenek fém fogkoronái és színes szemlencséi. Vagyis itt egyformán pocsék a történet, a színészi játék, a drága díszletek ellenére a látványvilág és minden, amit még fel lehetne sorolni. Utálták is a kritikusok – a nézők viszont meglepő módon szerették. A Cyborg valahogy rákapcsolódott a korhangulatra, a 80-as évek posztapokaliptikus trashkultúrájára, és tarolt. Készült is hozzá két folytatás, a Cyborg 2 - Üvegárnyék (1993) a nagyon fiatal Angelina Jolie főszereplésével és a még gagyibb Kiborg 3. (1995), ami már csak VHS-en jött ki.
Ami pedig a kiszúrt szemet illeti – egy olyan filmben, ahol bizonyos szereplők szemét robotszemekre cserélték le -, azt bizony JCVD követte el egy túl éles kellékkéssel, amivel úgy felsértette egy Jackson Pinckney nevű kaszkadőr arcát, hogy az fél szemére meg is vakult, a színész pedig kénytelen volt félmillió dollárt fizetni kárpótlásul, ami mellesleg pontosan megfelelt a film teljesen költségvetésének. És ami a legvégső harc két, gitárról elnevezett főhős, Gibson és Fender között, ízelítőül a film minőségét illetően.
