Tavaly októberben derült ki, hogy Magyarország a 10 millió Azahriah-szakértő országa. Miután a meghirdetett Puskás Stadion-beli koncertre órák alatt elfogyott az összes jegy, és utána a két másik alkalomra is, sorra születtek a megfejtések arról, hogy vajon hogyan  válhatott valaki 21 éves korára ennyire népszerűvé. Aki korábban sem szerette Baukó Attila zenéjét, az továbbra is a magyar (pop)kultúra lezüllésének bizonyítékát látta a példátlan sikerben, bedobva esetleg az „ezek a mai fiatalok”-kezdetű generációs kártyát, és voltak a fanyalgók közt olyanok is, akik Azahriah közéleti megnyilvánulásai miatt már előre aggódtak a koncertsorozat esetleges politikai vetülete miatt.

Aréna háromszor? – Megpróbáltunk megfejteni az Azahriah-titkot

Nem kisebb feladatra vállalkoztunk, minthogy ősboomerként megkíséreljük megfejteni Baukó Attila kozmikus népszerűségének titkát.

Azahriah-megfejtések

És akadhattak olyan Azahriah-szűzek is bőven, akik a FOMO (a kimaradástól való félelem) miatt váltottak jegyet a koncertre, hogy saját szemükkel láthassák, mire föl ez a nagy felhajtás. A többségük valószínűleg csak a második telt házról szóló hírek után kapcsolt, és vette meg a pénteki – azaz sorrendben az első – napra meghirdetett jegyeket. Mi nem követtük el ezt a hibát, és az eredeti első napon, azaz szombaton mentünk ki a Puskásba, amikor elvileg a legtöbb hardcore rajongó tette tiszteletét a koncerten. Az este végére kiderült, hogy nem csak elviekben, de a gyakorlatban is, mert ha valamire nem lehetett panaszkodni, akkor az a hangulat volt.

A pénteki koncerttel ellentétben nem Azahriah harcostársa, Desh, hanem a L’entourloop nevű francia hiphop-reggae duó próbálta melegíteni a közönséget (ők közreműködnek Azahriah legújabb, Don't Turn The Bass Down című dalában is), inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Megpróbálták például leguggoltatni a nézőket, akik úgy voltak vele, ilyen tornamutatványra csak az est sztárjának kedvéért hajlandóak.

Az előzenélés után félóra szünet következett, de addig sem kellett unatkoznunk, az operatőrök a tömeget pásztázták, és a kivetítőn megjelenő párok a nép ovációjától kísérve megcsókolták egymást, sőt, volt, aki lánykérésre használta fel a 15 másodperces hírnevet (a menyasszonyjelölt igent mondott.)

Háromnegyed 9 körül lépett színpadra Azahriah különösebb csinnadratta nélkül. A szokásos, tetőtől talpig fekete szettjét viselte a védjegyének számító horgászsapkával, és aki járt már a koncertjén (mondjuk tavaly a Papp László Arénában), az nem lepődhetett meg azon se, hogy rögtön az egyik legnagyobb slágerével, az introvertált dallal nyitott (amit maga is a legjobb dalának nevezett pár hete a Friderikusz Podcastben), aztán a korai, angol nyelvű számai mellett A ló túloldalán, a silbak és a memento albumokról eljátszott minden fontosabb dalt. A finálé előtt szemezgetett a legújabb, skatulya I című EP-ből is, ahonnan a mariana.árok és a cipoe bekerült a repertorába, de a System of a Down-os hangulatú tartarosz sajnos nem.

Már a pénteki koncert után is sokan panaszkodtak a közösségi médiában a hangosításra, és

szombaton sem voltak a technikusok a helyzet magaslatán.

A korábbi nagy Puskás-koncertek kapcsán is felvetődött a kérdés, hogy mennyire alkalmas a kifejezetten futballmeccsekre kalibrált nemzeti stadion a koncertekre, és egyértelmű megfejtés nem született, illetve csak annyi, hogy nagyon nem mindegy, a küzdőtér vagy a lelátó melyik részén helyezkedünk el. Jómagam a Red Hot Chili Pepperst a küzdőtérről, a Rammsteint pedig az alsó karéjból néztem végig, mégis az utóbbi szólt jobban, most pedig a küzdőtéren helyezkedtünk el, nagyjából harminc méterre a színpadtól. Az akusztikai élmény finoman szólva sem volt kielégítő, a ritmusszekcióból tompa dübörgés lett, Azahriah hangját pedig a vele együtt éneklő rajongók simán elnyomták. Őket ez látszólag a legkevésbé sem zavarta, mi viszont úgy voltunk vele, ha már kifizettük a 15 ezer forintos jegyet, hallani is szeretnénk valamit a koncertből, ezért a küzdőtér hátsó feléhez mentünk, ahol közvetlenül a hangszórók alatt már elfogadható volt a hangerő, és a hangszereket is meg lehetett különböztetni egymástól. Ez már csak azért sem volt egy utolsó szempont, mert Azahriah most is a „minél több, annál jobb” elve alapján állította össze a zenekarát. Voltak vonósok, fúvósok, ütősök, és még törzsi jellegű konga dobokat is elkezdtek egy ponton püfölni, Szabolcsi Bence pedig nemcsak Slash-nek öltözött, de hasonló gitárszólókkal is önállósította magát.

A hardcore rajongók láthatóan élvezték a produkciót, nemcsak a küzdőtéren éltek együtt a zenével, de az ülő szektorokban is állva tomboltak. Más kérdés, hogy aki eddig nem volt Azahriah-fan, az nem biztos, hogy itt vált azzá, élő zenére áthangszerelve ugyanis ezek a dalok sokkal középszerűbbnek, szürkébbnek tűnnek, pont az a lendület hiányzik belőlük, amit a ritmusváltások, beat switch-ek szavatolnak az eredeti hangzásban. Ezt akár kompenzálhatná is Azahriah színpadi jelenléte, de ellentétben Krúbival, Pogány Indulóval vagy akár Desh-sel is, Baukó visszahúzódóbb személyiség, nem pörgi végig búgócsigaként a koncertet, elgitározgat a háttérben, és inkább arra koncentrál, hogy kiénekeljen tisztán minden hangot. Amikor megszólítja a közönséget, akkor is csak bátortalanul köszöni meg nekik, hogy eljöttek, és aztán elmondja, hogy olvasta a kommenteket arról, hogy nem volt tegnap politikai véleménynyilvánítás, de ez szándékos, mert összehozni, és nem megosztani akarja az embereket. A közönség erre is óriási ovációval reagált, az meg valószínűleg

senkit nem zavart, hogy az introvertált dal szerzője tényleg introvertáltként viselkedik a színpadon, sőt pont azért szeretik, mert nem egy tipikus sztár.

Attól viszont, hogy nem született showman, Azahriah tudja, hogy mi kell egy jó show-hoz, ezért saját maga helyett előtérbe tolja a zenészeket és a vizuált. Ezért szólal meg annyi különböző hangszer, ezért váltják egymást a színpadon a balerinák, a rúdtáncosok, az (ál)rohamrendőrök, ezért robbannak a petárdák és lőnek ki a láng- és tűzoszlopok. A szokásos színpadi elemek mellett a kivetítők ráadásul egyfajta VR-élményt nyújtanak, nemcsak azt látjuk rajtuk, ami a színpadon történik, de CGI (és/vagy mesterséges intelligencia?) segítségével az Azahriah-klipjeiből ismerős figurák is megjelennek rajtuk, máskor pedig a zenészek kapnak egy külön vibráló, rajzolt sziluettet. A végeredmény pont annyira kaotikus, sűrű és ingergazdag, mint Azahriah zenéje.

Ha valaki esetleg mégis hiányolta volna a rockandrollosabb, megőrülősebb élményt, megkapta azt is, mert a fináléra szokás szerint érkezett Desh, aki Azahriah korai, trapesebb-mulatósabb vonulatát képviseli, az utolsó dalban, a Mind1-ben pedig az 50 ezer néző nagy része torkaszakadtából üvölthette velük refrént, úgyhogy a végére valamiféle katarzis is jutott. A kivonulásnál pedig, amikor egyszerre hagyta el a stadiont a több tízezer ember, világosan látszott az is, hogy itt most tényleg nem egy szűk szubkultúra vonult fel, a kiskamaszoktól a negyveneseken át a nyugdíjasokig minden korosztály képviseltette magát. Ahogy az ismert mondás tartja, ennyi légy nyilván nem tévedhet.