Daddy Yankee: Gasolina

A twerkelésről csupán azért nem születhetett még természetfilmes értekezés, mert az Animal Planet operatőrét papucscipő és vászoning híján az összes belvárosi tinidiszkóból kitiltották. A művelethez - mely során a Pina Coladától elbódult nőstény ülepe le-fel rázogatásával vonja magára az ecset- és brokkolifrizurás hímek figyelmét - az egyik legideálisabb aláfestő zenét Daddy Yankee szolgáltatta a 2000-esekben. És isten látja lelkünk, minden hasonló sikeres párzási táncot tűzijátékkal ünnepeltünk volna, ettől még a Gasolina című sláger hallatán mi legfeljebb egy száguldó expresszvonat előtt éreznénk kényszert a twerkelésre.

Jennifer Lopez feat. Pitbull: On The Floor

A Lambadára egy komplett generáció taposta bele a franciadrazsét és pirosaranyas uborkaszeleteket a szőnyegbe a rendszerváltás környéki házibulikban. Ehhez szervesen hozzátartozott a csípőficamosokat parodizáló tánc és az alábbi vogul nyelven halandzsázott refrén:

Szóóóójádzsuszifój geumdijá szóni fesóráááá

Mi pedig naivan azt gondoltuk 1990-ben, hogy Kádár Jánossal együtt a Kaoma slágerétől is egyszer és mindenkorra megszabadultunk. Azonban egyes mindenre elszánt sírrablók sem a néhai pártvezért, sem a Lambadát nem hagyták békében nyugodni, utóbbit pedig J-Lo és Pitbull túlárazott tahódiszkó-kompatibilis kollaborációjában élesztették újjá. Vesztünkre.

Enrique Iglesias: Bailamos

1999-ben még a lakosság jelentős részét gyötörték válogatott neurózisok azért, mert asztali számítógépük rendre benyögte a kék halált, vagy mert a háttérképnek szánt Cameron Diaz-fotó pixelesen töltődött le. Ebben az informatikai közegben pedig Köbüki sem mert volna internetes zeneállomásról, sem home office-ról álmodni, így hát nem volt menekvés azon kollégák (valamint taxisok, fodrászok, bolti eladók) elől, akiket csak úgy emlegettek: a Danubius Rádió hallgatói. Ők pedig az említett körülmények közepette egy országra kényszerítették rá ezt a titulust, ezzel együtt Enrique Iglesias ötperces rotációban elhangzó slágerét is. A Bailamos pedig olyannyira autentikusan hozta a spanyol dalok aromáját, mint egy Hubba Bubbával töltött tapas.

Luis Fonsi: Despacito

Nem kell a Warner Records szivarozó menedzserének lennünk ahhoz, hogy magabiztosan kijelentsük: latino bájgunarak esetében kistérségi agrársalsa (avagy kettőt jobbra – kettőt balra, csípőtekerés) megszállottjai mindig hálás célközönségnek bizonyulnak. A Despacito esetében ez olyannyira igaznak bizonyult, hogy még a Gangnam Style-t is sikerült leszorítania az Imbecillis YouTube-slágerek lejátszási listájától. A dal további népszerűségéhez hozzájárult az is, hogy a Flitteres Zakós Borsodi Presszózenészek Egyesületének minden egyes tagja legyártotta saját, magyar nyelvű Despacitóját, csupán a csöves aluljárók örökzöldjeinek setlistjében nem sikerült lenyomnia a Székely himnuszt és az 1492-t.

Manu Chao: Bongo Bong

Manu Chao 1999-es dala az egyik legszemléletesebb példa arra, hogy hogyan kell egy amúgy kiváló szerzeményt tömegpusztító fegyverré redukálni: a napi harmincszori lejátszás már önmagában is meghozta volna a (nem) kívánt hatást, ám ennek tetejében az ominózus slágert általában testvérpárok szerelmének fejhangon üvöltöző gyümölcsei adagolták hasonló dózisban a rádióhallgatóknak. Nekik köszönhetően a Bongo Bong idővel olyan érzést keltett bennünk, mintha hadifogolyként (kényszer)hallgatnánk azt a Best of Guantanamo válogatáslemezen.

Los Del Rio: Macarena

Ha a spanyolnáthának létezik egyértelmű zenei örököse, az nem más, mint a Los Del Rio és a Macarena. A Kívánságkosár-féle geronto-táncdal és a posztmodern tinipop eme különösen kegyetlen fúziójából akár fél perc is untig elég ahhoz, hogy szellemi kapacitásunk a teletubbie-k szintjére csökkenjen, egyben magyar kisnyugdíjas módra előfizessünk a Színes RTV-re. A Macarena legpusztítóbb tulajdonsága azonban, hogy kíméletlenül fülünkbe ragad, órákig cirkulál fejünkben, és másfél liter nitrohigító sem képes kimosni agycsimbókjainkból.