Ilosvai Varga István még életében húsz festményét a Magyar Nemzeti Galériának, hagyatékát pedig özvegye - egy önálló, szentendrei állandó kiállítás reményében - a Ferenczy Múzeumnak adományozta. Művészetét sok mai kritikusa megkésettnek tartja, holott 1942-ben Kárpáti Aurél, Kállai Ernő is - csak néhány példát említve -, az akkor negyvenes éveiben járó művészt az új magyar festészet jelentős képviselőjeként tartotta számon. Megpróbálkozott egy-két megkésettnek tűnő kompozícióval, mikor például Párizsból hazatérve kíváncsi volt arra, vajon a kunhegyesi, az alföldi táj megfestése elbírja-e Van Gogh hullámos, lágy, örvénylő ecsetvonásait. Korai szentendrei kompozícióiban is többfajta szerkesztésmóddal foglalkozott, míg rátalált saját hangjára. Maga sem gondolta végső eredményeknek ezeket, hiszen kicsi ezeknek az alkotásoknak a száma. Művészetét kiérlelt, a színek harmóniájában feloldódó szerkezetes piktúra jellemzi. Méltán írta róla Kállai Ernő 1942-ben, hogy "Ilosvai Varga István ma Barcsay Jenő és Paizs-Goebel között áll, de egyáltalán nem eklektikusként, hanem mint önálló egyéniségű, szelíd, harmonikus lelkialkatú festő." A most megnyíló kiállítás szinte körbejárja a festőművész összes alkotói periódusát az első, 1916-ban festett Birsalmák című festményétől kezdve az utolsó alkotói évig, 1972-ig, amikor a művész már csak három képet tudott festeni megromlott látása miatt. Korai, kunhegyesi művei jól illusztrálják a szülőföld hangulatát, az alföldi gyökereket, amelyek hatását a művész színélményeiben, színemlékeiben őrizte meg. Kunhegyesi festményeinek jelentősége azért is kiemelendő, mert Ilosvai Varga ezekkel a tájképeivel nemcsak szülőföldjének, hanem budapesti kiállításának közönségét is megnyerte (Budapest, Nemzeti Szalon, 1928). Nagybányai érdeklődése természetes következménye volt annak az elhatározásnak, hogy tájképfestő lesz. 1929 és 1931 nyarát itt töltötte. Talán egyetlen művészre sem igaz annyira, mint Ilosvai Vargára az a mondás, hogy amit Nagybányán keresett, azt Szentendrén találta meg. Vörös Géza - akivel együtt tartózkodott Nagybányán - javaslatára látogatott először, 1932-ben Szentendrére, amely - vallomása szerint - második szülővárosa lett. 1935-ben házat vásárolt és végleg letelepedett itt. 1937-ben pedig megválasztották a Szentendrei Festők Társasága tiszteletbeli tagjává, amelyről egy év múlva lemondott, és csak 1945-ben került be újra, immár rendes tagként. Első szentendrei képein még a Nagybányáról hozott élénk, derűs színeket alkalmazta. Ezek eleinte szélesebb horizontú, önálló tájképek voltak (Lelátás a Dunára), amelyeket lassanként emberalakok töltöttek meg (Szentendrei részlet nagy fákkal). A színek egy idő múlva elsötétültek, a tágas horizont eltűnt, és az emberalakos tájkompozíciókon nyers egyenesekkel megerősített tűzfalak, sikátorok, zugok alkották a bennük mozgó alakok életterét (Kapubarkácsoló, Utca lovas kocsival, Házak mankós emberrel). A barna tónus nemcsak a szentendrei városképeit, hanem a munkásembereket ábrázoló, részvétet és együttérzést kiváltó szegényember-sorozatát is jellemzi (Szegényember, Koldusok). A harmincas évek végétől fokozatosan színesedett ki palettája. Feloldódtak a korábbi évtized sötét, mélytónusú földszínei és mélyvöröse (Régi Munkácsy utca, Alku, Szürkés falak). Gyakran választott ki egy színt kompozíciójának alaptónusául (Kék színek, Fekete kép, Lila kép, Rózsaszín kép). Az ötvenes években - ideiglenesen - hagyományos távlatú, perspektivikus utcaképek, csendéletek születtek. A hatvanas évektől kezdve nemcsak a színek váltak még élénkebbé, hanem merész szerkesztésű, a színek által egyensúlyban tartott térkonstrukciók is feltűntek (Zöld kapu). 1972-ben festett utoljára, ennek állít emléket a Házak és emberek című kompozíciója. A kiállításon az utca- és városképek kerültek előtérbe, emellett azonban az önarcképek, és a csendéletek legszebb darabjai méltó módon egészítik ki az életmű jelen bemutatását. (Bodonyi Emőke, a kiállítás kurátora)