A kabinetkiállítás az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény anyagából válogatva Kemény Zoltán és Kemény-Szemere Madeleine alkotásait mutatja be és kettős évfordulóra emlékezve rajzolja ki a művészpár élet(műv)ének kettős horizontját. Kemény Zoltán hatvan évvel ezelőtt, 1964-ben nyerte el Svájcot képviselve a Velencei Biennálé szobrászati nagydíját. Felesége, Kemény-Szemere Madeleine negyven éve, 1984-ben egy saját és férje műveiből álló, közel 400 tételt számláló adománnyal gazdagította a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét.

Kemény Zoltán (1907–1965) és Kemény-Szemere Madeleine (1906–1993) Párizsban 1930-ban találkoztak, ahol festői karrierjüket szüneteltetve divatrajzolóként dolgoztak. A II. világháború alatt zsidó származásuk miatt Svájcba menekültek és újra festeni kezdtek. Kemény Zoltán az ötvenes évektől készített fémreliefjeivel nemzetközi hírnevet szerzett, Kemény-Szemere viszont férje támogatása érdekében 1956-ban felhagyott az alkotással. Pályájuk a művészi és „polgári” lét közötti választások, a férfi és női pozíciók lehetőségei mentén bontakozott ki és olyan kettősségeket foglal magában, mint a matéria és az anyagtalanság, az archaikus és a modern, a tradíció és tagadása, vagy a rész-egész kapcsolata. A kiállításon egyszerre válnak láthatóvá közös inspirációik – a törzsi művészet, a gyermekrajzok, a művészetben szokatlan anyagok iránti érdeklődés – és műveik autonóm karaktere: Kemény-Szemere elnagyolt alakjaiban tükröződő szociális érzékenysége, a női sorsot középpontba állító szemlélete, valamint Kemény Zoltán korai, ironikus hangvételű festményeitől a mikro- és makrokozmosz struktúráit megidéző fémreliefekig ívelő életműve.

Kemény-Szemere Madeleine festményeinek robusztus alakjai a gyermekrajzok formavilágát, az archaikus, „naiv” figurák anatómiáját idézik. Művein a munkában feloldódó, elszigetelt nőalakok szinte eggyé válnak szűk környezetükkel. Nagy hatással voltak rá Jean Dubuffet munkái, akivel 1946-ban személyesen is megismerkedett. Dubuffet a klasszikus művészet szféráján kívül eső kifejezésmódok, például a graffiti vagy a törzsi művészet jellemzőit építette be saját műveibe. Kemény-Szemere 1984-ben a múzeumnak adományozott két festményét most láthatja első alkalommal a közönség.

A tárlaton Kemény Zoltán minden fontos periódusából láthatók alkotások. A negyvenes években festett képein egyszerre reflektált humoros módon a művészettörténeti hagyományra és a tradicionális képalkotás eszközeire, miközben olykor finom társadalomkritikát is megfogalmazott. 1947-től képeihez alternatív anyagokat kezdett használni: műveinek alapja a jól alakítható pavatex (építőiparban használt szigetelőanyag) lett, melyre például homokot vagy gipszet applikált. Relief-kollázsain sűrű földtónusok, barlangrajzokat idéző felületek láthatók. A művek anyagisága, a törzsi művészet vagy a gyermekrajzok leegyszerűsített formái révén kapcsolatba került a COBRA csoporttal, melynek 1949-es amszterdami bemutatkozó kiállításán is szerepelt – hasonló felfogásban alkotó – feleségével együtt. 1953-tól kizárólag fémmel dolgozott: új absztrakt kompozícióihoz kezdetben előregyártott ipari alkatrészeket használt, melyeket dinamikus, pulzáló, a teret játékba hozó reliefekké alakított. Művei a mikroszkopikus fényképektől a csillagrendszerről készített felvételekig számtalan asszociációt nyitottak. A fémreliefek meghozták számára a nemzetközi elismertséget, 1964-ben pedig a Velencei Biennálé szobrászati nagydíját.

A kiállítás kurátora: Sodics Dominika művészettörténész