„Sötétedés”. Ezzel az összefoglaló kifejezéssel, közös jellemzővel megközelíthető e tárlat képeinek többsége. A különös módon önmaga lekorlátozását okozó fény, a nappalból az éjszakába fordulás határmezsgyéjére tűzött torony, mint megfigyelőpont, avagy a jelenlevés metaforája, egy önmagában álló utcai lámpára, annak fényére fokozatosan nehezedő súlyos sötétség, egy éjszakai házfalon ideiglenesen és magányosan, felkapcsolt lámpafénybe boruló ablak, egy sűrű sötét homályba vesző, távolodó autó piros fénye… Egyfelől mindezek a kiállítás képeinek felsorolásszerű jellemzői, melyekben kiütköznek a festő önreflexiói és kritikusan filozofáló szemlélete, másfelől a mozgásban, a változásban és a fényábrázolásban megjelenik életigenlő energiája, ami a képek sziluettjeit is szó szerint a levegőbe röpíti.