Schubert: Halál és a lányka D. 810

házigazda: Bősze Ádám zenetörténész

Azt, hogy kik vagyunk, nagymértékben meghatározza, hogyan gondolkodunk a halálról. A Schubert-sorozat második részében a szerző egyik utolsó vonósnégyesét mutatják be Gustav Mahler kamarazenekari átiratában. A monumentális mű története, csakúgy, mint első alkalommal az Elszáradt virágoké, egy 1817-ben írt dallal kezdődik. Matthias Claudius német költő verse adta a szöveget a művészetben már a reneszánsz óta gyakran visszatérő témához. A lírai mű egy fiatal lány párbeszéde a Halállal, benne rémület, tiltakozás és megnyugvás. Ez a dal adja az 1824-es vonósnégyes második, variációs tételének zenei témáját. Schubert betegsége az előző évben végzetesen súlyosra fordult, anyagi gondok és a halál közelsége gyötörték. A négytételes vonósnégyes a balladai tömörségű dal nagyszabású drámai kifejtése – mintha a zeneszerzőnek szüksége lenne erre a majdnem 40 percre, hogy elmondhassa még mindazt, amit közölni akar a halálról.

“157 centi magas, hízásra hajlamos, rövidlátó. Rajongója nem volt sok, ma mégis ő a világ egyik legkedveltebb zeneszerzője. Több mint ezer darabot írt: dalt, vonósnégyest, szimfóniát, operát, misét és különböző zongoraműveket. Úgy, hogy minderre alig volt ideje, 31 év jutott neki csupán (még Mozart is többet élt nála). Zenéjében is megjelenő kettős természete, ellentmondásos személyisége, határtalan jókedve és mérhetetlen bánata az, ami kíváncsivá tesz sokakat.
Az A-dúr rondó, az Elszáradt virágok-variációk, a kamarazeneirodalom monumentális alkotása, „A halál és a lányka” illetve az Arpeggione-szonáta vonószenekari változatán keresztül kerülünk közelebb ehhez a titokzatos alakhoz, Franz Schuberthez.”