Mi lenne, ha egy napon vagy éjszakán egy démon utánad lopakodna a legmagányosabb magányba és így szólna hozzád:
„Ezt az életet, amelyet most élsz és amelyet éltél, még egyszer és még számtalanszor újra kell élned; és nem lesz benne semmi új, hanem minden fájdalomnak, kéjnek, minden gondolatnak és sóhajnak, életed minden kimondhatatlanul apró és nagy eseményének ugyanúgy kell visszatérnie hozzád, ugyanabban a sorrendben és egymásutániságban(...)"- teszi fel a kérdést Nietzsche teljesen feleslegesen, mindenesetre az kijelenthető, biztosan nem a Dope Calypso-ra gondolt.

Ugyanis, ha vette volna a fáradtságot, és mindenki legnagyobb örömére parttalan okoskodás helyett inkább meghallgatta volna a zenekar sorlemezeit, rájött volna, nincs az a felsőbb hatalom, aki ezt a véletlenszerűség eltérített vonatának nyikorgó ajtajából a káosz fekete űrjébe kihugyozott kacskaringós dalszerzést még egyszer hajlandó lenne lekövetni.
Három szó: DALLAMOS GALOPP POSZTMETÁL

És hogy miért?
Még csak nyugtalanító válaszok sincsenek, nemhogy megnyugtatóak. Egy dolog biztos- mindenki szerencséje, hogy nem a bűnözés a hobbjuk! Hogy ez így is maradjon, el is kellene menni meghallgatni a 6. album dalait először és utoljára eljátszva teljes körűen és abban a sorrendben, ahogy pestiesen szólva a lemezre hányta az accidentia maelströme.