Km.: Jóföldi Anett (fuvola), Johannes Grosso (oboa), Szőke Zoltán (kürt), Polónyi Ágnes (hárfa), Budapesti Fesztiválzenekar; vez.: Takács-Nagy Gábor
W. A. Mozart: 6. (D-dúr) szerenád („Serenata notturna”), K. 239
Domenico Cimarosa: G-dúr versenymű fuvolára és oboára, G. 1077
Marcel Grandjany: Szimfonikus költemény, op. 6
J. Haydn: 49. (f-moll, „La passione”) szimfónia, HOB. I:49
A könnyed szórakozástól a megrázó drámáig ível Takács-Nagy Gábor sorozata, a Haydn–Mozart Plusz legújabb koncertje. Mozart szokatlan apparátust előíró műve és Haydn hangversenyt záró, „szenvedélyes” szimfóniája között ezúttal a bécsi mesterek művészetéből sokat merítő Cimarosa és az a Grandjany kap helyet, aki jelentős szerepet játszott a Mozart által is gyarapított hárfairodalom további bővítésében. Ritka alkalom, hogy egy koncerten két kettősverseny is megszólal. A szólisták nemcsak a zenekar tagjaiként bizonyítottak már sokszor, hanem a 2019-es Végh Sándor Versenyen épp ezekben a duófelállásokban nyerték meg a klasszikus kategóriát.
A szerenádokat gyakran nyitja vagy zárja (esetleg nyitja és zárja) indulózene, ami a zenészek be- és kivonulását szimbolizálja. Indulóval kezdődik a Serenata notturna is, finálénak azonban Mozart egy akkoriban népszerű bécsi utcai nótát választott a képzeletben egyre távolodó muzsikusoknak. A két együttesre – szóló kvartettre és üstdobbal kiegészített vonósokra – írt darab nyitányában kiemelkedő szerepet kap a timpani, míg a középső menüett tételben a vonósok váltogatják az elegáns és gúnyos frázisokat.
Nem maradunk gúny nélkül Cimarosa művében sem: a 18. század végi vígopera egyik legnagyobb alakja számos tréfás elemet csempészett két fuvolára komponált – és Heinz Holliger által átdolgozott – darabjába. Az első tételben sokféle téma kínálkozik a szólistáknak, hogy bemutassák technikai sokszínűségüket. A páratlan lüktetésű, áriaszerű lassú tételben fürge figurák állnak szemben a zenekar nyugodtan pulzáló hangzásával, majd szünet nélkül berobbanó táncos rondó zárja a művet.
A francia származású amerikai Marcel Grandjany a 20. század közepének egyik meghatározó hárfaművésze volt, számos szólóhárfamű és átirat szerzője. Kevés zenekaros művéből a legismertebb a gregorián dallamra komponált Rapszódia és az Ária klasszikus stílusban. Ezúttal hárfára, kürtre és zenekarra írt – igen ritkán műsorra tűzött – Szimfonikus költeménye szólal meg.
A koncertet záró Haydn-szimfónia a szenvedélyességéről ismert Sturm und Drang irányzat jegyében született. A komor f-moll zenét a nyugodt harmadik tételt leszámítva mindvégig szenvedély fűti. A kontrasztokban gazdag lassú nyitó tétel azonnal megteremti a drámát, amit a széles ugrásokkal induló második tétel csak fokoz. A harmadik tétel után a fináléban visszatér a sötét hangulat, és Haydn szokásával ellentétben a mű legvégén sem oldódik fel.
Érdekességek Mozart szerenádja 1776-ban, Cimarosa versenyműve 1793-ban, Marcel Grandjany Szimfonikus költeménye 1911-ben, Haydn szimfóniája 1768-ban keletkezett; a Fesztiválzenekar a szerenádot legutóbb 2006. április 9-én Budapesten (koncertmester: Lesták Bedő Eszter), a versenyművet 2002. május 4-én Budapesten (szólisták: Pivon Gabriella és Alexei Ogrintchuk, koncertmester: Selmeczi János), a szimfóniát 2003. november 9-én Budapesten (karmester: Rudolf Barshai) adta elő, Granjany művét most játssza először.
Mi történt a művek keletkezése idején? 1776. július 4-én a Második Kontinentális Kongresszus jóváhagyta az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát / Thomas Gainsborough angol festő 1776-ban elkészítette Johann Christian Bach portréját / 1776-ban megjelent Adam Smith angol-skót filozófus, közgazdász A nemzetek gazdagsága című műve / Leopold Koželuch cseh zeneszerző 1793-ban megkomponálta Op. 38-as Három zongoraszonátáját / 1911-ben megjelent Edward Lee Thorndike amerikai pszichológus Állati intelligencia című könyve / 1911. december 1-jén Berlinben bemutatták Hugo von Hoffmannsthal osztrák költő, drámaíró Akárki című drámáját / 1768-ban megjelent az Encyclopaedia Britannica első kiadása / Emanuel Swedenborg svéd filozófus, teológus 1768-ban publikálta A házassági szerelem örömeiről című művét
