Bõ évnyi pihentetés után egy négyes szériára ismét elõvette az Operaház a divatos szóval "megosztó" produkciót, ennek volt csütörtökön az elsõ elõadása. Olvasgatva a korabeli kritikákat és a mindenkori kommenteket, azt mondhatom, az elõadás az eltelt (holt)idõben eléggé belesimult a tájba, a félháznyi közönség nem búúúzott és nem pfujjolt, viszont olykor 1-1 megérdemelt taps is elmaradt, éreztetve, hogy a nézõk nemigen ismerik a mûvet és a "megtapsolható" számok egyikét-másikát. Nagyjából azt csináltam, amit az egyik kritika találóan sugallt: hátradõltem és élveztem a nagyon szeretett és kevésbé ismert dallamokat. Zsótér Sándor és két alkotótársa, Ambrus Mária (díszlet) és Benedek Mari (jelmez) netán formabontónak, polgárpukkasztónak szánt színrevitele végsõ soron vállalható, színpadképes, bár gyakran igyekszik ez ellen dolgozni. Onnantól fogva, hogy a két fõszerepet Szabóki Tündére és Kovácsházi Istvánra osztották, a teljes történet számomra nagyjából idézõjelbe került. Szabóki menyasszonyi ruhás-tüllfátyolós ifjúnak álcázott (valójában hangsúlyosan érett korú) menyasszonya és Kovácsházi õszbe csavarodó, pocakos, görnyedt hátú, "öregecskedõ" ifjú vadászlegénye mint szerelmespár, egy olyan irracionális világot hozott, ami köré "klasszikus" Freischütz-adaptációt lehetetlen és nem is szükséges sõt nem is szabad építeni...de ne szaladjunk ennyire elõre. A látványos, gyakran változó állású, korong formájú fõdíszlet végig uralja a színpadot, olykor cselekvõ részese annak. Jók a világítási effektusok, jól peregnek a gyakori színváltozások, kimagaslóan hatásos az Ördögárok-jelenet illetve a szünet elõtti finálé és jó a zárójelenet is. A feledhetõ rendezõi effekteket pedig -comme il faut- elfelejtjük és/vagy nagylelkûen a librettó rovására írjuk: az a bizonyos polgárpukkasztás bizonyára az enyhén szólva is bárgyú történet bárgyú fordulatait óhajtotta eltakarni, részleges sikerrel.

A zenei irányítást az új fõzeneigazgató, Kocsár Balázs vette át. Úgy éreztem, pár zenekari próba még elkelt volna, a nyitány pontatlan indítása, a zenekar (és a színfalak mögötti együttes) rézfúvós gikszerei és néhány további légypiszok némi hiányérzetet hagyott bennem, de összességében szép hangzások érkeztek az árok felõl. Talán kevesebb próba miatt indított a kórus is kicsit bizonytalanul elsõ megszólalásaiban, de késõbb a hangzás már tömör és fényes lett: Strausz Kálmán karigazgató akkor már nyugodtan hagyhatta el proszcéniumpáholyát. A Honvéd Férfikarral megerõsített Vadászkórus-sláger a színpad mélyérõl is elérte hatását.
Szabóki Tünde éteri tisztaságú, nemes hangzású, igazi jugendlich-dramatisch Agathát-Ágotát varázsolt a fülünkbe, zenei igényessége ismét elbûvölt és noha -mint fentebb már félénken jeleztem- alkatilag, életkorban egyaránt és rendezõi nyomatékkal is kinõtte Ágotát, mégis sugározni tudta azt az éthoszt, ami ehhez a szerephez (is) elengedhetetlen. Kovácsházi Istvánnak sem okozott gondot a nagy tenorária és a szólam többi része sem; a jövõ évad(ok) nagy kérdése, elegendõ lesz-e a most is kissé nazális voce a Siegfriedekhez is. Más kérdés, miért varázsolt az amúgy sem vadászlegény-korú mûvészbõl a rendezõ ördöge tébláboló öregfiút...netán Ágotájával akarta harmonizálni? Cser Krisztián vonzóan sátáni bonvivánként adta elõ két pompás magánszámát, valahogy nem lehet ezt a Gáspárt nagyon utálni...kár, hogy a figura -s vele persze Cser- szinte eltûnik az opera második felében. Értékes hang, átütõ erõvel szól fent, lent s ami közötte van. Rácz Rita most sem tetszett különösebben, miként korábban az Ariadnéban sem, ám míg utóbbiban az irodalom egyik legnehezebb áriáját kell(ett) megszólaltatnia, addig Anciként-Annuskaként könnyebb a dolga. Mórikáló, "pop-rockos" beállítása nyilván rendezõi utasítás, de nem túl nyaktörõ koloratúráit meggyõzõbben formálhatta volna. Kováts Kolos operatörténeti pillanattá emelte a remete deus ex machina-szerû megjelenését s intette csendre a sztentori hangon megszólaló-ítélkezni kezdõ Busa Tamást (Ottokár): örültem, hogy láttam és szeretnék még sokáig örülni neki. Igazi rendezõi telitalálat és elõadói bravúr Ladányi Andrea szerepeltetése-szereplése Samiel/fekete vadász/ördög/sas/galamb többes szerepében: bejátssza, bejárja és bebûvöli a színpadot és a nézõteret egyaránt. Gábor Géza (Kuno) és Kiss Péter (Kilián) említése teszi remélhetõleg teljessé a névsort.

Nos, ha nem 500 Ft lett volna a jegy, visszakértem volna a jegy árát. A zene, zenészek jók voltak, de a színészek játéka engem egy amatõr színtársulatra emlékeztetett. Na és rendezés? Kritikán aluli! Félre értés ne essék, szeretem az operát, mint mûfajt, de ez az elõadás egyszerûen nem az én világom.
Volt, aki 10 perc után elhagyta a nézõteret, a szünetben pedig többen a ruhatárnál álltak sorba a kabátjukért. Mi is sokat gondolkoztuk, hogy megvárjuk-e a második részt. Maradtunk. Mikor elkezdõdött a második felvonás (vagyis a harmadik), barátnõm csak annyit mondott: "nem hiszem el, hogy maradtunk". Hát én sem.
Tetszett: Zene, zenészek játéka, Gábor Géza hangja, Ladányi Andrea koreográfus/táncos lába, a sas/sólyom jelmeze
Nem tetszett: rendezés, színészek játéka, koreográfia

FeHér ElepHánt Kulturális Ajánló Portál www.toptipp.hu

A BÛVÖS VADÁSZ---"HÁT AJÁNLÁS EZ?!?"---Zsótér Sándor ---Erkel

Mennyit ócsároltuk a szegény Erkel Színház-at mozi-akusztikájáért..., de mennyivel teltebben, szebben, melegebben szól, mint a Müpa fagyosra herélt pilincka-hangzása! A másik dícséret a Közönséget illeti, de ezt a váratlan csattanót a végére hagyjuk...
Elveszetten gyengus a libretto, butus és hamis történet, operettes dialógok, nevetséges cselekmény. A zene megáll, a kórusok lendületesek, néhány tetszetõs ária is akad, már ha van ki elénekli õket. A "második szereposztás"-ban torlódtak a semmiségek, Ágota látványa lehunyt szemû mûélvezésre kényszerít, Fodor Beatrix így imponálóan áriázik. Egyetlen legény a gáton Cser Krisztián, szuggesztív jelenség, pazar játék, ércesen ütõs orgánum, elragadó muzikalitás, magánál az ördögnél is sötétebb figura.
Zsótér Sándor rendezése a kórus mozgatásában jeleskedik, táncolnak, reagálnak, kúsznak és másznak, /á la Orfeusz/, közben a hanggal sincs baj. A produkció vizuális értéke a plafonon terpeszkedõ, körkörös acélkonstrukció, fel s alá mozog, hajladozik, még a padlatra is lekerül. Világítása meg egyenesen fantasztikus!!! Színeket vált, alakzatokat képez, vörös-zöld-kék káprázatban tündököl, élettel, sõt: tartalommal tölti meg a töppedt unalmat is. Ambrus Mária díszlete ismét gyõztes emblémája egy félsikerû elõadásnak.
Rendezõi találmány, koreográfiai csúcs Ladányi Andrea Samiel, a fekete vadászként. Sasmadárként hullámzik, lebeg a térben, majd hófehér testét feketíti sárral, sátáni szuggesztióval uralva élõket és holtakat, eszméletlen jelenlétével kárpótolva az átkínlódott órákért.
Az úri publikum heves "Elég volt! Fuj! botrány!"-kiáltásokkal fûszerezte a csábtáncot járó nyoszolyólányok riszálását. Végre valaki mert véleményt nyilvánítani!!! Leszoktunk az elutasítás nyílt formáiról, az azonnali reagálás örömérõl. Noha egyáltalán nem osztjuk néptársaink operai nézeteit, elsõ fecskeként üdvözöljük õket a protokoll-vastapsok mocsarában!
Ideje, hogy a vájtszemûbb közönség is rászokjon a rossz produkciók sértõen hangos kiutá-
lására!!!