A The Fabelmans egy meglehetősen rossz, alapvetően filmes és személyes nosztalgiára épülő alkotás. Amit persze joga van megcsinálni a szórakoztató filmművészet királyának a saját kedvére. Csak minek?

A fő gond vele, hogy nem tudja eldönteni, mégis miről akar szólni. Spielberg személyes életéről? Egy Spielberg élete alapján mintázott felnövés történetről? Egy családról? Egy házasságról? A filmművészetről?
Természetesen valid filmes megoldás lehet, hogy ezekből rétegeket pakolunk egymásra, különböző értelmezési mezőket létrehozva. De ez a film sokkal inkább azt csinálja, hogy egymás Mellé helyez össze nem illő darabokat. Vicces nézni, ahogy a főszereplő vágja a filmet - mintha közben a forgatókönyvíró is vagdosna, csak éppen teljesen random módon.

A végeredmény zűrzavaros. De profi munka, profi költségvetéssel, ezért el lehet adni filmnek.

- A cím címe egy családra utal, de a család feléről semmit sem tudunk meg. Valójában a főszereplő és a szülők bonyolult viszonyai jelennek meg, a három testvér csak háttérzaj. De hát ugye mégsem akarta kivágni a saját testvéreit a filmből. (valójában az apa-fiú kapcsolat is nagyon vázlatos)
- A film a kezdetektől egy filmes karriert ígér, de ez a vonal sincs elég jól megépítve. Nem a főszereplő érzéseit követjük végig az élményein kereszült, hanem az élményeit kapjuk meg előrecsomagolva. Mintha önérték lenne esztétizált emlékeket nézni. Másvalaki meghatározó emlékei csak akkor érdekesek, ha jól vannak elmesélve, ha bevonnak. Ez ugyanaz a hiba, mint a Leleményes Hugo esetében. Ennek a csúcsa a végső, kissé erőltetett poén, ami semmilyen szerves kapcsolatban nincs a filmmel. Csak kellett valami frappánsnak tűnő zárás, hogy a mozivécé felé tartva ne ráncold a szemöldöködet.
- Van egy nagyon fura school movie betét, ami a legunalmasabb sémákat (közhelyes bully karakter, school prom, "most költöztem a városba és nem illek ide" stb.) hozza. Mindebbe beletesz pár nagyon fura elemet, ami lehetne akár szórakoztató is, ha nem lenne ennyire elnyújtva. Ezen a ponton látszik igazán, hogy a film szétcsúszott. Két dolgot akart itt elmesélni (a srác filmes zseni, a srácnak amúgy van normál tini élete), mind a kettő elbukott.

Ez egy káoszos film és kínzóan sok benne a leborulás a főszereplő előtt. Olyan, mintha nem is Spielberg írta volna a családjáról, hanem az anyja írta volna róla és titokban magáról: a főszereplő fia zseni, az anya dilemmái és lelki hullámai zavarbaejtően központi szerepet kapnak, a filmes fejlődés is olyan, mint amilyennek egy külső szem képzeli a filmes zsenigyereket.
A filmszerkezet alapvetően egy kollázsra emlékeztet, amelyben egyes elemek túl nagyok, túl kicsik, egyszerre akar az összképre és a részletekre fókuszálni, nem passzolnak a színek, a stílusok.
-

Ha művészi coming-of-age filmet akarsz látni, amiben van családi dráma, van történeti elem, akkor nézd meg a Sing Streetet. Az a film csillagos ötösre hozza ezeket, képes megfelelően dolgozni az anyaggal. Sajnos független ír alkotásként nem volt annyi hátszele, úgyhogy töredékannyi elismerést kapott, mint ez a fenti középszer.

Én nem javaslom megnézésre. Szépnek szép, a szereplők (különösen a szülőket játszó Michelle Williams ésPaul Dano) kitesznek magukért. De kéne itt egy koherens történet és az nincs. Szétfolyik az egész.