Kedves Stanmore!

Azt hiszem kár lenne tovább gyúrnunk és dagasztanunk a témát. Az a helyzet, hogy szerintem minden lényeges dolgot átbeszéltünk, egymás véleményén pedig úgy sem fogunk változtatni. Én Eperjest nagyon megbízható színésznek tartom, alakítását itt kiemelkedõnek, az alkotást, hibáinak dacára pedig, egy sajátos és releváns Széchenyi-képet közvetítõ darabnak. Amit a törétnelmi karakterrõl írtam, egyébként nincs benne annyira a köztudatban - ezért is foglaltam ö9ssze. Kicsit szubjektív dolog is, szóval bele lehet kötni - de én így látom ezt a problémát.

Páger emlegetését így már érthetõbbnek érzem. Kiváló színész volt - lehet, hogy õ is egy remek Széchenyi alakítást vezetett volna elõ. De mégsem vele készítettek, és nem az õ idejében, Széchenyi-filmet. Ez van.

Ennyi.

Kedves Stanmore!

Nekem anno Széchenyi naplóját úgy oktatták az egyetemen, min az elképzelhetõ leghitelesebb "belsõ keletkezésû" forrást. Eleve a napló már vallomásos mûfaj, tehát, ha valaki nem is mondaná ki benne, hogy "rendszeresen felpofozom a parasztjaimat" vagy - már elnézést - "k*rvázni járok" (egyik sem jellemezte túlságosan a korabeli magyar arisztokráciát, minden ellenkezõ marxista híreszteléssel szemben), még adhat magáról részletes személyiségképet, lehet számos önleleplezõ momentuma, amelyek ismétlõdése esetén könnyedén lehet következtetni a jelleme bizonyos vonásaira.

Széchenyi pedig egy kivételesen és meglepõen tárgyilagos elme volt. Ebben sem lehetett mindig konzekvens, de az tény, hogy maximális elvárásai voltak önmagával kapcsolatban - és ezt a Naplóból is remekül ki lehet olvasni. De ott vannak Széchenyi és Wesselényi feleselõ naplói, mások írásainak részletei, amelyek szintén nagyon jó képet adnak róla, személyiségérõl, gondolkodásáról, világlátásáról.

És, persze, egy embert a cselekedetei is meghatároznak - azt pedig nem lehetne mondani, hogy Széchenyi életének lenne forrásszegény korszaka. Az õ ténykedése kezdettõl fogva részletesen dokumentálva van, óriási forrásapparátus kiséri végig az egész tevékenységét. Persze vannak azért homályos pontok - például a korai naplóból kitépkedett és elégetett részek. Ezekkel valóban szegényebbek lettünk, és, Bereményiék ott, a film elején, nagyrészt a fantáziájukra hagyatkoztak, amikor összehozták azt a bizonyos Kováts Adélos szálat. Egyébként még több ponton megjelenik a fantázia a filmben - például Széchenyi nem betegeskedett, mikor a Vaskapuhoz utazott, és megnéztem volna azt az osztrák vámtisztet, aki a "Hitelt" olvasta.

Tehát tény - az alkotóknak helyenként megszaladt a fantáziája, s az is bizonyos, jobb lett volna, ha inkább tartják magukat bizonyos sorvezetõkhöz.

Jó lett volna, ha hallunk például a Kelet Népe vitáról, a Kossuth-Széchenyi szembenállás részleteirõl, a 40-es évek politikai küzdelmeirõl. Méghozzá érdemben.
Jó lett volna, ha többet értesülünk a politikai fellépés valódi körülményeirõl vagy valóban megtörtént szerelmi afférokról, a Kováts Adél-féle, meglehetõsen hiteltelen epizód helyett.
És jó lett volna az is - mert miért ne lett volna jó - ha kicsit jobban elmélyedünk Széchenyi politikai eszméinek világában.

Nyilván jobb lett volna - mint mondtam, a film elsõ felét alapvetõen is elhibázottnak tartom, s ezek a kételyek mind erre vonatkoznak. 1848-tól valahogy, valamiért, az ábrázolás, mondhatni, tökéletes lesz. Olyan, mintha az arányok hirtelen a helyükre kerülnének - és ebbõl látszik, hogy a forgatókönyv-szerzõ páros közül valaki rátermettebb volt és lényegesen tehetségesebb. Vagy Bereményi, vagy Can Togay.

A kérdés nyitva marad a munkamegosztás jellegének feltáratlansága miatt.



Az Akadémia létrehozására tett nemes gesztust valóban többen támogatták - mert a hazafiúi lelkesedés ebben az idõszakban korszellem volt. De ha õ nem áll fel, még a rátermettebb politikusok sem biztos, hogy megteszik. Õ adta meg az elsõ lökést, mondhatni - hogy patetikus legyek - a nemzet ébredésének nagy folyamatához.

Széchenyi és Wesselényi a reformkorszak két nagy, mondhatni monumentális magányosa. Õk indították el a folyamatot, de kontrollálni már nem tudták, irányítani már nem voltak képesek, a mérsékelt reformizmusukkal, ami Kossuthoz viszonyítva Dessewffy Auréli fontolva haladásnak hatott, egyedül maradtak.

Néha ünnepelték is õket, de többnyire azért mégis inkább bírálatokat, vagy egyenesen nyílt és kemény attakokat kaptak. Széchenyi a 30-as évektõl például nagyon sûrûn. És persze aztán megjelent a felelõtlenség és egoizmus királya, Kossuth is, a nagy nemezis, aki Széchenyivel szemben sokkal könnyebben megszerezte magának a tömegek rokonszenvét.

Wesselényit is többen ünnepelték, de a számára igazán fontos elképzeléseivel õ is nagyon magára maradt. A 40-es évekre õ is elszigetelõdött, méghozzá teljes mértékben. 1848-ban pedig Széchenyi megõrült, Wesselényi pedig teljesen megvakult... Ebbõl is látszik, mennyire közös és mennyire sajátos Széchenyi és Wesselényi sorsa. Nem véletlenül ismerték fel egymásban a rokonlelket és valószínûleg, a rokon sorsot is...



Eperjes színészi eszköztáráról szóló vitánkat viszont nem szeretném folytatni. Én szubjektíve úgy is azt fogom mondani, hogy teljesen korrekt formában hozta a karaktert, te meg teljességgel az ellenkezõjét fogod majd állítani.

Az mindenesetre tény, hogy katonának lenni - kezdjük elfelejteni ezt a magatartást - azt is jelentette, hogy az ember megtanult egyenesen állni, elõre nézni, mozdulatlanul figyelni és keveset beszélni. Aki pedig annyi idõt töltött hadseregben, mint Széchenyi, az bizonyára hozzászokott ehhez a viselkedésmódhoz (amint az több forrásnak is van alkalma megerõsíteni). Ezt a sajátos magatartásformát Eperjes tökéletesen hozza például a mesteri Széchenyi-Metternich vita-jelenetekben.

Összességében nyilván lehetett volna sokkal összetettebb alakítást is prezentálni Eperjesénél, de azt is tudni kell, hogy egy színész jelentõségét nem az adja, hogy milyen színes az eszköztára, hanem, hogy hogyan és mikor alkalmazza a megfelelõ "szerszámokat". Úgy vélem, Eperjes nem dolgozik széles palettával, sok színnel, de ahogy felhasználja eszközeit, abban nem igen lehet kivetnivalót találni. Lehet, hogy néha egzaltált, néha megbicsaklik a hangja, néha már-már a ripacskodás határán táncol - de sosem válik ripaccsá és mindig remekül megõrzi játékának tisztességét.

Eperjesnek egyébként van egy érdekes ellenpárja a magyar filmtörténetben. És milyen érdekes - ez az ellenpár ebben a filmben éppen Kossuth Lajost alakítja. Õ Nagy Ervin. Nagy Ervinnel kapcsolatban sokszor úgy érzi az ember, hogy, csak egy rossz lépés, és nem a ripacskodás, hanem éppenséggel a steril alakítás bûnébe esik. De õ sem vét hibát - ahogy Eperjes is megõrzi egzaltáltságát a karakter és a játék keretei között, úgy Nagy Ervin sem válik mesterkéltté.

Azt hiszem, mind a két színész a mesterség határvidékét mozog. És arrafelé bizony elég egy rossz lépés, amely azonnal megöli az alakítás hitelességét. De sosem lépnek rosszul. Ezért tartom különlegesen megbízható színészeknek õket, egyébként.

Az viszont már más lapra tartozik, hogy Págert milyen rendkívüli módon nagyra értékelem. Ám azt, hogy hogyan jön õ most ide, végképp nem értem...

Igen, ebben egyetértünk...