!!!SPOILER!!!


„Vigyázzatok, és õrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bõségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” (Lukács evangéliuma 12,15)


Talán így lehetne a legjobban összefoglalni Ridley Scott legújabb alkotását, mely nem hogy a közönség tetszését nem nyerte el, de egyenesen szörnyû kritikákat kapott. Ráadásul anyagilag sem szerepelt fényesen. Pedig a film nagyon jónak ígérkezett. Már a sztárparádé, melyet felsoroltat is kellõen meggyõzõ lehet, erre még rátesz egy lapáttal, hogy az írója Cormac McCarthy, akinek a kezei közül, már sok ígéretes alkotás került ki. Azt meg már említenem sem kell, hogy Ridley Scott neve legtöbbször garancia a sikerre. Az elsõ elõzetesek pedig mindenkit lenyûgöztek pörgõségükkel és keménységükkel. Így aztán úgy tûnt nem igen lehet gond.
De mégis az lett. Már az elsõ héten szörnyû kritikák érték és a nézõszáma is csökkenni kezdett. Az IMdB átlaga sem volt túl fényes, mostanra pedig 5,5-ön áll, ami nem túlbíztató. Jómagam nem moziban néztem a filmet. Valahogy átsiklottam fölötte és csak most a DVD megjelenéskor került rá sor. Ám hiába a sok negatív kritika, a szörnyû átlagok, szerintem „A jogász” egy remek film, sõt a 2013-as év egyik legjobbja.



De mirõl is szól a film? Nos, egy meglehetõsen egyszerû alaphelyzettel indul. Valahol a mexikói határ közelében vagyunk. Egy ismeretlen nevû férfi, a „Jogász” éppen saját kis életét egyengeti. Megkérte a barátnõje, Laura kezét és a pár az esküvõre készül. Azonban a Jogász anyagi gondokkal küzd. Pénzre van szüksége, hogy életüket továbbra is fényûzõen, boldogan élhessék. Ezért aztán úgy dönt, hogy barátjával, a nem éppen tiszta életû Reinerrel és annak barátjával Westrayel egy drogüzletbe kezd, mely után busás haszonra tesznek szert. A dolgok azonban rosszul alakulnak, és olyan lavinát indítanak el, mely a poklok mélyére rántja a Jogászt.

Elsõként szeretném leszögezni, hogy egy nagyon komoly és megfontolt tanmesével van dolgunk. A film stílusa nem könnyû. Egyáltalán nem olyan, mint egy laza, nyomozós rendõrfilm, sokkal inkább neo-noir stílusa van. Itt minden mondatnak jelentése van és minden jelenet kulcsfontosságú. Az események lassan haladnak és egyáltalán nincsenek a szánkba rágva. A dialógusok pontosan úgy vannak megírva, mintha valóban két emberközt játszódnának és nem egy filmben. Nincsenek információ blokkok, minden a párbeszédekbõl következtethetõ ki és csak szép lassan áll össze a kép. Ebben nagy szerepe van a színészeknek, akik egytõl egyig remekül játszanak. A másik szembetûnõ „furcsaság” az akciójelenetek hiánya. Konkrétan a film elsõ felében nincs akció és a második felében is csak finoman adagolják. Ettõl a film még jobban életszerû lett. A látványvilág pedig magával ragadó. A film nagyon stílusosan van fényképezve, egyáltalán nem hatásvadász, a zene pedig nagyon jól tükrözi a helyzetet, néhol alig csordogál, szinte beleolvad a képbe, néhol pedig az egekbe löki az adrenalint. Az akció jelenetek pedig kézi kamerás stílusban készültek, ezzel még jobban megdobva az életszerû élményt. Külsõleg tehát a film mondhatni jelesre vizsgázik, de ez még nem elég ahhoz, hogy jó legyen. Lássuk mit is rejt a történet!

Mint mondtam a film nem könnyû. Többféle mondanivalót is hordoz magában, de ezek egyikét sem rágják a szánkba. A legszembetûnõbb, talán az emberi hanyatlás folyamata. Itt rájövünk, hogy senki sem lehet csak kicsit bûnös, ha egyszer belevágunk valamibe, akkor annak részesei leszünk. Szintén nagyon érdekes képet rajzol a film az emberi világokról. Világokról, amiket teremtünk, és amik a bukásunkkal párhuzamosan összeomlanak. Gyakran azért vágunk bele a rossz dolgokba, mert azt hisszük, hogy ha baj lesz, majd valahogy átvészeljük. Ám akár a filmben használt „fegyver”, a „bolito” az ilyen helyzetek is irreverzibilisek. Csak szorul-szorul a hurok, míg végül megtörünk és elbukunk. Ilyen helyzetben pedig nem az a kérdés, hogy átvészeljük-e, hanem hogy még kit rántunk magunkkal. A film végig csak csordogál, majd a szemünk közé vág, szinte letaglóz. Minden illúziónkat lerombolja. Tanúi lehetünk annak, hogy a mi jóléti világunk el sem tudja képzelni azt, hogy milyen pokol várhat rá. Ez a része a filmnek szerintem hibátlanra sikerült, a végén szinte együtt sírtam a Jogásszal, a könnyem majd kifolyt.

A film azonban egy másik, talán kissé biblia témával is foglalkozik. Egészen pontosan a nõk szerepével. Miszerint „a NÕ minden jó és minden szenvedés forrása.” A két nõi karakter Laura (Penélope Cruz) és Malkina (Cameron Diaz) fontos alappillérei a filmnek. Két végletet szimbolizálnak. Egyikõjük kedves, aranyos naiv „kislány”, aki álomvilágban él. A másik (Malkina) már sok mindent látott és tudja, hogy milyen az élet. Bár végig úgy tûnik, hogy ez a férfiak játszmája, a végén kiderül, hogy korántsem az. A film végén teljesen megfordul a helyzet. Kiderül, hogy a magabiztos, erõs férfiak birkaként futottak a „vágóhíd” felé. Úgy tesznek, mintha ismernék a nõket, akikkel élnek és tudnák, hogy mikor mi következik, de közben kiderül, hogy nem látnak tovább az orruknál. Mert függnek a nõktõl. Akár érzelmileg, akár szexuálisan kiszolgáltatottak nekik. Ez a kiszolgáltatottság okozza a vesztüket. Itt felfedeztem némi kapcsolatot a film és Gerhart Hauptmann (német naturalista író) „Bahnwärter Thiel” címû mûve közt. Bár ez a szál is kiválóan van ábrázolva és nagyon sok igazsága van, én kissé eltúlzottnak éreztem. Cameron Diaz karaktere a végére kissé mitikussá vált, legalábbis szerintem. Itt jegyezném meg, hogy Diaz most bizonyította be, hogy igen is nagyon jó színész, aki kiválóan érti a szakmáját, csupán beskatulyázzák, és rossz szerepeket osztanak neki.



Írásomból kitûnik, hogy nekem nagyon is tetszett „A jogász”. Lehet, hogy én vagyok furcsa ízlésû, nem kizárt, de nem hiszem. Én másban látom eme film sikertelenségét. Egyrészt a szörnyû elõzetesben. Ami bár nagyon izgalmas volt, de korántsem arról szólt, amirõl a film. Az összes akciójelenetet belevágták, ráadásul a film végébõl vannak bent kulcsjelenetek, ezen kívül pedig a film elsõ háromnegyed részében felvázolt sztorit is ellövik. Mostanság sajnos divat lett, hogy a stúdiók olyan elõzeteseket vágnak össze, melyek rengeteg mindent elárulnak a filmbõl, csak hogy az emberek megnézzék. Ilyen volt például „A sötét lovag-felemelkedés” elõzetese is, ami szinte a történetet is „elspoilerezte”.

Ez azonban még kisebb gond. A nagyobb gondot a mai filmipar alakulásában látom. Sajnos a stúdiók nagy része rá ált a popcorn-mozik készítésére, melyek látványosak, pörgõsek, 3D-sek, könnyû a történet, látszólag van karakterépítés, de az összes karakter valótlan, egyáltalán nem emberi. Nem azt mondom, hogy ezek a filmek rossza, néha-néha, mint kikapcsolódás tökéletesek, de hosszú távon semmi céljuk nincs. Mostanság pedig sajnos nagyon sok ilyen film kerül a moziba és egyre kevesebb mélyebb tartalmat hordozó film készül. Ez pedig ahhoz vezet, hogy amikor mégis elkészül egy két ilyen, a nézõk nehezen emésztik meg és negatív élményként fogadják.
Ennek ellenére lehet, hogy valóban nekem van furcsa ízlésem, meglehet. Azonban szerintem „A jogász” egy kiváló film volt. Rendkívül nyomasztó, neo-noir stílusú tanmese. Szerintem Ridley Scott legjobbja a „Szárnyas fejvadász” óta. Megtekintését csak a lassú és megfontolt filmek kedvelõinek ajánlom.
9/10