Most sikerült végig néznem Zámbó Jimmyről ezt a 10 részes sorozatot. Megközelítően 2 ülésben néztem, az első 5 részt, majd a második ötöt. Nem gondoltam, hogy írni fogok, de a sok hozzászólást elolvasva mégis úgy döntöttem, leírom a véleményemet. Túl azon, hogy nem vagyok, voltam Jimmy rajongó - egészen más szubkultúrában éltem, nevelkedtem, más az iskolázottságom, a zenei ízlésem - a sorozat teljesen elvarázsolt. Úgy gondolom, a stáb maximálisan törekedett arra, hogy egy pszichológiailag jól alátámasztott figurát vigyen vászonra Jimmy személyében. Számomra teljesen egyértelmű, hogy a markánsan nárcisztikus karakter gyökerei a maximálisan gondozatlan, lelkileg elhanyagolt gyerekkorból eredtek. A teljesen primitív családi háttér, ahogyan nem vették észre a zenei zsenit, ahogyan magának kellet felküzdenie magát mindenféle trükközéssel, hogy boldoguljon zenészként a szocializmusban- remekül kibontott mozzanat volt a filmben. Sajnálatosan a kora gyerekkortól folyamatos elhanyagolás és meg nem értettség kinevelte ezt az elviselhetetlen sznob, pózolós karaktert, aki egy épített személyiség mögé bújik. Ahogy öregszik a figura, Nagy Ervin remekül hozza a hasadt személyiség allűrjeit. Eszköztelen az érzelmek tekintetében a főhős, és míg korábban a kissé bárdolatlan Jimmy leveszi a lábáról szenvedélyével a nőket (Olasz Renátó is zseniális a szerepre), addig az élet terhei a sorozatos sérülések egyre elviselhetetlenebbé teszik a figurát, aki az alkoholba menekül. Mind jobban érzi, hogy nem tud felkapaszkodni valójában, annál lejjebb züllik lelkileg. Először aggódtam, hogy Nagy Ervin veszi át a szerepet, mert magát a színészt nem kedvelem annyira, ugyanakkor remekül, kissé kikarikírozva, olykor groteszk grimaszokkal, máskor negédes túlzásokkal nagyszerű képet festett a jellem patológiás színezetéről. Csákány i Eszter lenyűgözően és hitelesen hozza a rajongónő karakterét, akire Jimmy anyjaként tekint. Végre valaki úgy rajong érte, ahogy az anyja nem tette. (Spoiler lehet: „Had sírjon csak, legalább kevesebbet pisil”- mondja a szellemileg igen szegényen bútorozott anyja a film egyik jelenetében, amikor Jimmy még csak 8-9 éves lehet…)
A sorozat sodrásában és jellemábrázolásában számomra tökéletes volt. A rendező és stábja úgy gondolom, nagyon aprólékos háttér munkát végzett, hogy mélységeiben megismerje nem csak a szubkultúra hátterét, hanem a mélylélektani mozgatórugókat is, és ezt valamelyest sikeresen tolmácsolja a néző felé. Tekintsük az agyonékszerezett figurákat, akik a külcsín szépítgetésével fedik el a belső űrt, vagy a mulatók, és mulatozók fékevesztett dorbézolását, a családi dörgölőzéseket, szóval összességében nagyon beszédes volt a sorozat minden szemszögből. Megmutatja azt a világot, ahol érzelmi és kulturális kapaszkodók, támasztékok hiányában ilyen torzulások jönnek létre.
Összességében Jimmy figurája nem volt szimpatikus, szerethető, nyilván, hiszen egy tökéletes nárcisztikus karakterrajza, ugyanakkor a figyelmes néző megérti a főhőst, mert megismeri a gyerekkor körülményeit (bár nem túl sok képkockában), és ahogy a fiatal főhős ebből kitörni próbál, az idősebb Jimmy viszont kilátástalanságba züllik. Edit alakja is teljesen tipikus: egy kodependens nő, aki nem tud valójában elszakadni a sorozatos megaláztatások után sem.
Teljesen szubjektíven számomra azt sugallja a film – leginkább a meglehetősen nyomasztó utolsó epizódban – mintha utolsó búcsúja lenne a fiától, mintha az utolsó magányos napok, a meg nem értettség, az elfáradás szinte egyenes út lenne a végkifejlet felé. Számomra tehát ez a baleset egy elkeseredett ember életvége, amolyan „boritékolható volt” érzést sugallva.
A film természetesen nem szórakozás a klasszikus értelemben, hanem egy nehéz sorsú ember kálváriája, aki nem tudott valójában mit kezdeni a saját sikerével, túlérzékeny volt és abszolút sérült. Sokan nem értik, mitől volt ő Király. Persze, hogy nem volt az, számomra legalábbis semmiképpen nem, hiszen épp ez a dolog lényege. Csak szeretett volna az lenni, és magát próbálta oda pozicionálni, miközben lelke mélyén tudta, hogy valami nagyon hiányzik, és valami nagyon fáj. Ugyanakkor éppen az utolsó képkocka igazolja végül is a sorozat címadását, amikor betekinthetünk egy valódi család nappalijába…
Összességében a Jimmy jelenség sokak számára ciki kategória, másokat viszont szórakoztatott, vagy rajongásra késztetett, vagy segítette a hétköznapjaikat, és ezt remekül bemutatta a sorozat – az árnyoldalakkal együtt. Csak gratulálni tudok a készítőknek.