Albert Camus (kiejtve Kam-ü, IPA: ka.mʉ̟ː) (Mondovi, Algéria, 1913. november 7. – Villeblevin, Franciaország, 1960. január 4.), Nobel-díjas francia író és filozófus, az egzisztencializmus egyik meghatározó alakja.

Elsõ írásai 1932-ben a Sud címû folyóiratban jelentek meg. Az elsõ kettõ Verlaine-rõl és Jehan Rictus-rõl készült, a harmadikban Bergson utolsó nagy vallás-és erkölcsfilozófiai munkája fölött érzett csalódottságának ad hangot. A negyedik, zenérõl szóló esszéje Nietzschérõl és Schopenhauerrõl írott disszertációjának átalakított változata volt. Ifjúságában Nietzsche mellett döntõ hatással volt rá Dosztojevszkij és Melville.

Elsõ könyve, a L’Envers et l’endroit címû esszégyûjtemény (1937), majd az 1939-ben megjelent Noces (Nász) címû esszékötet Franciaországban gyakorlatilag ismeretlenek maradtak, noha Gide és Montherlant is felfigyeltek a szerzõre.

Csalódottságában regényt kezdett írni (La mort heureuse) egy tüdõbajos emberrõl, aki megöl és meglop egy gazdag, nyomorék embert, hogy aztán õ maga is meghaljon. A regényt soha nem fejezte be, de 1938-ban alapkõnek használta a L’Étrtanger-hez, egy politikai indíttatású regényhez, amelyben egy fiatal algériai francia (Meursault) véletlenül lelõ egy arabot és aki tettét be akarja vallani, de bûnbak válik belõle és saját halálos ítéletét provokálja (Meursault: meurs, sot! = halj meg, te bolond!).

1938 szeptemberében talált rá arra a tevékenységi formára, ami hosszú idõre munkásságának legfontosabb terepe lett: az újságírás és a szerkesztés. Ekkor ismerkedett meg Pascal Piával, élete egyik legfontosabb barátjával, akit az abszurd ember megtestesülésének tekintett. Pia nemrég érkezett Algírba, ahol alapítója és fõszerkesztõje lett a baloldali Alger Républicain címû lapnak. Camus ebben az újságban dolgozott 1938 szeptemberétõl. Egyik specialitása az arabok és berberek elleni perekrõl szóló birósági riportok készítése volt.

Ebben az idõben kedett hozzá a Le Mythe de Sisyphe címû filozófiai esszéhez. 1939-ben egy cikksorozatot írt, amelyben a hatóságokat vádolta az algériai hátországban lévõ éhínségért. A hatóságok a lap mûködését rendkívül rossz szemmel nézték, Camus tevékenységét kiváltképp kártékonynak ítélték, a fiatal írót minden eszközzel megpróbálták Algériában ellehetetleníteni. A II. világháború kitörése után bevezetett cenzúra továbbb gátolta munkáját. A lap 1940-ben megszûnt. Camus - miután sikerült elválnia Simone-tól, újra nõsült, de munka és bevétel híján felesége, Francine tartotta el, amit nagyon nehezen viselt. Ezért Párizsba ment, ahol szintén Pascal Pia segítségével a Paris Soir szerkesztõségében kapott munkát.

1947-ben írói sikere csúcspontjára ért. Az „abszurd” divatszóvá vált. Június 10-én megjelent La Peste (A pestis) címû regénye, melyért megkapta a kritikusok díját, Sartre a Harvard Egyetemen tartott róla elõadást.

A következõ évek kiújuló betegsége és a L'Homme révolté (A lázadó ember) jegyében teltek. Második nagy könyvesszéje, melynek végleges változata 1951-ben készült el, a Sziszüphosz mítoszában megkezdett gondolkodási folyamat folytatásaként értékelhetõ. Az abszurd hõst önmagában középpontba állító korábbi mûvel ellentétben A lázadó ember kiinduló kérdése nem az öngyilkosság, hanem a gyilkosság. A lázadó ember társadalomban él, és a vele és embertársaival szembeni elfogadhatatlan méltánytalanságra kell választ találnia. A második könyvesszé az ideologikusan igazolt bûn és az elnyomó rendszerek elfogadása ellen szólal fel rendkívül határozottan.

A tisztán látó s a jövõ veszélyeit érzékenyen kitapintó könyv azonban egyúttal igen polemikus, sok kortárs értelmiségi találva, vagy sértve érezte magát, s hamarosan ellentámadásba lendültek. Camus számára a legfájóbb Sartre és a Temps modernes körének reakciója volt. Sartre, el akarván kerülni a nyílt vitát egyik munkatársát, Francis Jeanson-t kérte fel recenzió írására. Utóbbi rendkívül kemény szövegét Camus a szívére vette és nyílt levelet intézett Sartre-hoz, a barátjához, Fõszerkesztõ úrnak szólítva õt. Ezzel a két író között véglegesen megszakadt a kapcsolat. A vita, Sartre szerint, a Szovjetunió megítélése miatt mérgesedett el.

Kevésbé sikeresek voltak a L’État de siége (1948) vagy a cári Oroszországban játszódó Les Justes (1949), ami a Szergej Alexandrovics Romanov nagyherceg elleni merényletbõl (1905) kiindulva a politikailag motivált merényletek problematikáját elemzi: megkérdõjelezi az értelmét, de nem teljesen ellenzi azt.

L’Exil et le Royaume (A számûzetés és az ország) címû novelláskötetén dolgozott, amikor a hetedik novellának szánt La Chute (A bukás) az eredeti tervektõl eltérõen önálló könyvvé nõtte ki magát. A keserû irodalmi és ideológiai viták hatása nyomon követhetõ a regényben, ám az egykori barátokat és szövetségeseket élesen bíráló részeket az író kihagyta a végsõ változatból. Az 1956 májusában kiadott mû fõhõse, Clamence, a Közöny Meurseault-jának kifordított figurája. Míg az utóbbiban a gyilkosságért elítélt kishivatalnok ártatlannak vallja magát, addig Clamence, az ítélkezõ bíró mély bûntudatot érez. A számûzetés és az ország hat novellája különbözõ elbeszélésmódokban ugyanazt a témát jeleníti meg: a Camus által ekkoriban ténylegesen átélt számûzöttség-élményt. A novelláskötet 1957-ben jelent meg.

Nobel-díj

Camus 1957. december 10-én irodalmi Nobel-díjat kapott. A díj átvételekor a következõképpen magyarázta a mûvész, az író, az értelmiségi feladatát: „… ma már nem léphet azoknak a szolgálatába, akik a történelmet csinálják, azoknak a szolgálatában áll, akik a történelem szenvedõ alanyai …"

Arra a kérdésre, hogy „mit tehet a mûvész a mai világban ?" így válaszolt: „véget ért az üldögélõ mûvészek kora… A mûvészet, önmagában nyilvánvalóan nem tudja biztosítani azt az újjászületést, amely elhozza az igazságot és a szabadságot. De nélküle ez az újjászületés formátlan lenne, azt mondhatnánk, hogy létre sem jöhet. A kultúra nélkül az a relatív szabadság, amit egy – ha akár tökéletes – társadalom is létre tudna hozni, nem lenne más, mint egy dzsungel. Ezért van az, hogy minden igazi alkotás egy-egy ajándék a jövõnek."

Az élet értelmérõl így nyilatkozott: "Egy élet értelme, a mûvészet nem lehet más, mint hogy hozzájáruljon a minden emberben és a világban fellelhetõ szabadság és felelõsség növeléséhez."

December 12-én, stockholmi egyetemi elõadására menet az írót provokáció érte: egy algériai diák számon kérte rajta, hogy miért nem hallatja szavát Franciaország és Algéria véres háborújában. A támadás Camus-t, aki maga is „feketelábú” volt, érzékenyen érintette. 1958-ban Actuelles III címen újraközölte Algériával kapcsolatos írásait, késõbb De Gaulle tábornokkal folytattak eszmecserét Algéria függetlenségének kérdésérõl.

1960. január 4-én Michel Gallimard Facel Vega FV3 típusú sportkocsijában Párizsba utaztak vissza, amikor délután kettõ óra elõtt, Petit-Villeblevin-nél halálos kimenetelû balesetet szenvedtek.

Camus egy autobiográf regényen dolgozott (Le Premier Homme), amelyben gyerekkoráról és korai fiatalságáról mesél. A regény halála után 1994-ben fragmentumként (befejezetlen mûalkotás) jelent meg.

Kiváló író.
Közöny:
"Ma meghalt az anyám".

Sajnos testvérem nekem is volt egy ilyen napom ami így kezdõdött.
R.I.P
Isteni