Semmi újdonság sincs abban , hogy Szabó István trilógiája korrajz a 60s évek fiataljainak útkeresésében.
Az Apában a kisgyermek csodálatát követjük nyomon az eltûnt szülõ alakjának mitikussá növelt nagyságában.
A Szerelemben a fiatalság, a felnõtté válás keserû édes helyzeteit láthatjuk, haza, identitás, hovatartozás
szerelem, elválás pillanatait járhatjuk körbe.
Az álmodozás kora számomra a csapat és a hit fontosságáról "beszél" képi megfogalmazásban.
Valamint még valamirõl a barátságról.
Ezek pedig kortalanok, sematizmus ide, vagy oda.
Álmokat látunk, lázas tervezést jobbító szándékkal, fiatalos hittel, hogy alkotni kell amit a generációs ellentétek
árnyékolnak be, a hatalomé mely céljai elérése érdekében könyörtelen.
Ha kell megoszt, szembe állít, kiemel valakit egy csoportból, lázadókat hallgattat el manipulációval.
Arról pedig nehezen tud meggyõzni bárki is , hogy ez nem kortalan létezett, létezik és fog is.
Számomra korlelet a három mozi azért is mert koromnál fogva nem idegen ez a világ számomra, hiszen a családomon is nyomott hagyott a 60s évek "szûk" levegõje , hogy Cseh Tamást idézzem.
Persze mindig kell egy csapat, tudjuk és nem csak Minarik Elek a mosodás mondja ezt az Álmodozások kora fiatal mérnökei is vallják. Szeretnének egymáshoz tartozni, együtt alkotni, hinni abban, hogy ezt megtehetik, képesek erre.
Pontosan az érhetõ tetten Szabó filmjében ami a szocializmus kudarcához vezetett, a gondoskodó ám ugyan akkor szelektáló, az egyéniséget megtörõ uralom betegségei. A felszíni látszat megõrzése, ugyan akkor pedig a mûködõ kontraszelekció a tehetséges fiatalok feláldozás önzõ célok érdekében.
Nekem annyi szépség van ebben a három filmben, az ifjúságom, a múlt néha groteszk emlékei, vágyódás az elérhetetlen nyugatra a Gare de l’Est egy másik világ izgalma, búcsú egy idegen világtól azzal a tudattal, hogy talán ez volt az elsõ és utolsó "kitekintés".
Kitalált apák családok ahová nem tértek vissza és a gyermekek széppé és hatalmassá hazudták õket.
Na és mind ehhez jön Szabó István lírai stílusa távoli rokonságban a francia új hullámmal.
Utalás és tisztelgés filmjében Truffaut elõtt mikor látunk egy mozit ahol éppen a francia mester Négyszáz csapását vetítik.
De lefordíthatjuk úgy is a gondolatot, hogy a fiatalos illúziók elporladnak az idõsek és tehetségtelen , begyöpösödöttség gátjain.
Vagyunk és létezünk tesszük a dolgunkat, beilleszkedünk, kifejlesztjük komfortérzetünket és a kezdeti világmegváltást felváltja az érvényesülés, megalkuvás zsákutcái.
Aki teheti nézze meg mindhárom filmjét Szabó Istvánnak mert kor és társadalom dokumentumok, szórakozás, egy rég nem létezõ vagy már csak a mára 60-70s emberek világa.
Viszont talán ezért is lenne érdekes a fiatal generációnak is akik képet alkothatnak errõl a világról és útmutatás, hogy talán nem ismétli önmagát a világ.

Nekem elég mesterkéltnek tûnik,benne van a KÁdár rendszer lenyomata,nehogy mán igy viselkedtek volna akkor az igazi frissen végzett fiatalok.csak ahogy a kései sematizmus elképzelte tele álproblémával és az elõkelõ filmrendezõk fantáziája képzelte némi haladó végkicsengéssel,már az akkori "normák" szerint.

Igazán szép és jó film.