Kétség nem fér hozzá, jó film, és még jobb történet.
Így tanítják ma már: „Az Angi Vera új fejezetet nyitott a magyar filmtörténetben. A rendezők 1978-tól kezdve nyíltan dolgozták fel az ötvenes évek kommunista diktatúráját – ezt a ciklust nevezik ötvenes évek-filmeknek.” Ez természetesen tévedés, mert 48-ban játszódik, ami ugyebár nem az ötvenes évek. Még akkor is így van ez, ha figyelembe vesszük, hogy a történészek szerint az ötvenes évek már a negyvenes évek végén elkezdődik. Valójában azonban mivel az ötvenes évek alatt a Rákosi-diktatúrát értjük, 48-ban erről még nem volt, nem is lehetett szó. Amiről itt konkrétan szó van, az valami újnak, egy új világnak csupán az ideológiai előkészítése, mondjuk előre vetítése. De az új világról leginkább a résztvevők nem tudhatnak semmit, vagy szinte semmit, hiszen még nem alakult ki. 48 csak a kezdet kezdete, nem a diktatúra maga!, és persze innen nem vezetett egyenes út előre, egy adott, ma már persze történelmileg ismert diktatúra felé. Gábor Pál rendezőnek nem voltak személyes tapasztalatai a korról, viszont saját kora a kései Kádár-rezsim volt.” Az egyik legnyilvánvalóbb hasonlóság a két időszak között az elnyomás paternalista jellege, vagyis hogy nem direkt fizikai erőszakkal, hanem nyílt vagy rejtett fenyegetéssel, kvázi maffiamódszerekkel kényszerítették az egyént engedelmességre.”

Az Angi Vera jelentős sikereket aratott a nemzetközi fesztiválokon. Ezt a film minőségének tulajdonítani talán túlzásnak tűnik ma már. Másfelől a filmek által elnyert elismerésekben, főként a lehetséges nagy számú közönség miatt, sok más szempont szokott szerepet játszani, jelen esetben például valószínűleg az első hírdadás-jelleg, első ábrázolása egy a Nyugaton ismeretlen, bizarr, érthetetlen és érdekes világnak.
Az indító jelenet drámaian sűrű, talán a legjobb a filmben, pár perc alatt felvázol lényeges dolgokat a korról, és bemutatja Angi Verát.
Amit senki sem mer, Angi Vera segéd ápolónő, őszinte felháborodásában, nem törődve a lehetséges következményekkel, a gyűlés nyilvánossága előtt megteszi: beszámol a kórházban uralkodó elképesztő higiéniai állapotokról, amibe betegek halnak bele, a vezetés és az orvosok erkölcstelenségéről.
Sokan ismerjük az igazság nem mindig rokonszenves bajnokait, de Angi Vera nem tartozik közéjük. Ő nem az igazság hőseként akar fellépni és érvényesülni, hanem a betegek iránti együttérzés készteti szólásra. Talán ő egyedül veszi komolyan az új kor jelszavát, ami a gyűlésen is elhangzik, hogy új világ épül, és csak azért veszi a bátorságot (azt is csak az emelvényen ülő pártember biztatásra), hogy ezt naivan rögtön számon is kérje: „Hol itt az új világ? Minden a régi.” Milyen gyermeteg és abszurd! Még csak szavak és jelszavak zengedeznek az új rendről, Angi Vera máris szamon kéri a valóságon őket! (Később, mint tudjuk, negyven év szocializmus sem volt elég ahhoz, hogy az egészségügy százéves feudális állapotai megváltozzanak.)
Ezzel a felszólalásával szinte mindent megtudtunk Angi Veráról, amit meg nem mond el, az erre a szép arcra van írva. Amit ő csinál, az (a valóságban) szinte példanélküli, csodálatosan bátor: a csendben ülő és unatkozó kollégák nyilván tudják, hogy igaza van, de természetesen mind hallgat. A párt jelenlévő képviselője úgy látja, ilyen emberekre lenne szükség a régi világ elleni politikai fellépéshez, az új világ megteremtéséhez. Elküldik egy háromhónapos, tulajdonképpen ideológiai párt-tanfolyamra, amelynek elvégzőiből azután vezetőt szándékoznak csinálni. – Ez volt tehát az expozíció: az a társadalom, ahol a kórházban ilyen állapotok uralkodnak, a vak is láthatja, változtatásra szorul, és Angi Vera kiválasztása az ebben való részvételre is kézenfekvő. Egyelőre, ahogy látható, szó sincs még az „ötvenes évekről”.
A párttanfolyam alkalmas helyszín arra, hogy a konfliktusok a továbbiakban kibontakozhassanak. Ennek oka egyrészt a résztvevők sokfélesége, másrészt az, hogy legalább itt kéne megvalósulni az eszményeknek, amelyeket azután a résztvevők képviselni fognak kommunista vezetőként. Az összezárt közösségben a szereplők több oldalukról is bemutatkoznak egymásnak és a nézőnek. A fontosabb szereplők egyike sem marad meg papírmasé figurának, mind életre kel. A jelenetek többnyire életszerűek, a néző könnyen azonosulhat a figurákkal, s nem csak a főszereplővel, sőt, az igazukkal is. Megértjük, miért ilyenek, s hogy nem is lehetnek mások Traján elvtársnő, Neubauer József, a bányász, és a többiek.
A filmben párhuzamosan zajlik a „közélettel”, az ideológia-vezérelt közösségi élettel a magánélet, de egy ideig mindkettő jelentéktelen, ezért nem is kerülnek ellentmondásba. De a szenvedély, ahogy lenni szokott, elsöpri az akadályokat, és egyedüli valóságként, sőt igazságként jelenik meg, amihez képest a pártiskola, a tananyag, a többi hallgató csak üres forma, tartalom nélkül. Egyszerre drámai módon lelepleződik az illetékes elvtársak vezette intézmény képmutató volta, mégpedig a kritikai szeánszon, amikor a „szocialista erkölcs” megsértésének (házasságtörés) bevallását, az egyetlen őszinte megnyilatkozást(!) nem akarják meghallani, sőt, el akarják hallgattatni. Pedig (újabb paradoxon), a tanfolyam (hangoztatott) eszmeiségét egyedül Vera és tanára képviselik önfeláldozó őszinteségükkel, éppen ők az egyedüliek, akik ezzel a tettükkel bizonyítják be, hogy méltóak a magasztos elvekhez. Így lesznek a magasztos, de a valóságban nem érvényes, hazug elvek áldozatai, melyért feláldozzák boldogságukat.
Számomra ez a film igazi története, lényege. Amikor azonban az erről szóló korabeli és mai írásokat olvasgattam, döbbenten fedeztem fel, hogy – ezek szerint – teljesen félreértem a film kulcsjelenetét, amit nem akartam persze elhinni. Minden írás az alábbiakhoz hasonlóan szól:
Angi Vera személyiségét a Wikipédia opportunistának írja le, aki mindig az erősebbhez húz, aki csak a saját előnyét nézi: „A pártiskolán Traján Anna és Muskát Mária között ingadozik, közülük ki mikor tűnik erősebbnek, és akkor bonyolódik szerelmi viszonyba a tanárával, amikor „lankad az éberség”, és Traján Anna pár napra Pestre utazik, de a második szerelmi légyottot Muskát Mária állítja le. Mind a kórházigazgatót, mind a tanárát, akik bíztak benne, vak párthűség okán tagadja meg, és árulja el őket, amiért mindig megkapja feljebbvalói elismerését.” Egy másik ismertető szerint: „beleszeret nős szemináriumvezetőjébe. A kapcsolat nem bontakozhat ki, mert az önkritika napján, amikor nevelő célzattal, megalázó helyzetben kényszerítik vallomásra a leendő kádereket, a lány a párthoz lesz hűséges, és szerelmét cserbenhagyja. Angi Verát a hatalmi gépezet bedarálja és a magasba repíti: a pártiskola után komoly beosztás várja. Középpontjában a túlzott alkalmazkodás következtében autonómiáját vesztő személy drámája áll. Az őszinte, igazságérzetét el nem rejtő, saját véleményt formáló lányból a közösségi és ideológiai elvárásoknak önmagát alávető, érzelmeit megtagadó ember lesz. Az őszinte tekintetű lányról nem tudjuk pontosan megítélni, hogy mikor vált át megfelelési vágya karrierizmussá. A többi szereplő egyértelműbb, könnyebben besorolható karakter. Muskát Mária (Szabó Éva) nyílt, szókimondó, bátor teremtés, ezért szembekerül a helyezkedő Angi Verával. Angi Vera erkölcsileg besározódik, hiszen megtagadja érzéseit, és elárulja azt, akit elcsábított. Angi Vera azért emlékezetes szereplő, mert Gábor Pál nem mutat rá egyértelműen magatartásának motivációira, csak sejteti döntéseinek hátterét, így végig fenntartja a főszereplő iránti nézői érdeklődést: milyen személyiséget rejt a filmet keretbe foglaló, a nyitó és záróképen közeliben látható, ártatlannak látszó fiatal arc?”
E szerint az értelmezés szerint nem őszinte szerelemből kockáztatja a lehetséges „karrierjét”, hanem csak azért mer bemenni a tanárhoz, mert Traján Anna éppen elutazott.

Szerintem ennél semmi sem lehetne tévesebb. Ha ez a jellemzés igaz, akkor én egyáltalán nem értem a filmet, mely számomra Angi Vera rendkívüli egyéniségéről szól, mely éppolyan szép, mint a külseje. Angi Vera – természetesen – nem számításból vallja be szerelmüket, hanem elképesztően naiv, de annál szebb őszinteségből. Hallgathatna viszonyukról, de képtelen hazudni, amikor látja, hogy a többieket mind szadista módon sárba döngölik. És azután nem számításból tagadja le és meg szerelmét, sőt szerelme nyilvános szerelmi vallomását, hanem azért, hogy megmentse! Épp ez a lényeg a dologban, amitől megrendítő a történet, csodálkozom, hogy ezt lehet másképpen felfogni.

A magam részéről úgy vélem, túl sok időt szentel a film a párt-tanfolyam részletes ábrázolására, Sas elvtárs borzalmas szónoklataiból sokkal kevesebb elég lett volna a nézőnek ahhoz, hogy megértse a körülményeket, és így több teret lehetett volna engedni a szerelmi viszonynak, éppen azért, hogy a néző jobban megértse, mi a történet lényege, és tragikusnak érezze a végén, ami a lánnyal történt, hogy megrendüljön, s ne az a gondolat maradjon meg benne, hogy Angi Vera majd megy tovább az életben, mintha mi sem történt volna, útban egy szép karrier felé.


Egy másik kritikának a szerzője talán azt várta, hogy a szerelmesek ugyanolyan jól bejáratott jelszavakkal közöljék egymással érzelmeiket, ahogy a tanfolyamon a marxista dogmákat:
„Sajnos felróható Gábor Pál művének, hogy néhol vulgáris melodrámába csap át. A címszereplő és André István kapcsolata meglehetősen erőltetett, közös jeleneteikben a párbeszédek döcögnek, s a főszereplőket alakító színészek – az amúgy gyönyörű Pap Vera és Dunai Tamás – játéka egyenetlen (a mellékkarakterek, mint a remek Pásztor Erzsi és Szabó Éva sokkal jobbak). Ettől persze még az Angi Vera – A ménesgazda és a Mephisto mellett – az egyik legerősebb magyar film az ideológiai elnyomás természetéről.”

Földes Anna (https://mandadb.hu/common/file-servlet/document/11253/default/doc_url/1978_6sz.pdf) az egytelen korabeli értő bíráló, lényegi különbséget tesz a regény és a film Angi verája között, ami jelentős előrelépés mindazokhoz képest, akik nem vették a fáradságot, hogy a filmet értelmezzék, megelégedtek a regénnyel.
„Angi Vera, anélkül, hogy észre venné, feljelentő lesz (aláírja a volt szocdemről készített "népnevelői" feljegyzést); úgy érzi, be kell vallania a tanárjához fűződő szerelmét, s észre sem veszi, hogy ezzel tönkretette a férfi életét, s vele a sajátját is. Itt már nem is a hit a kérdés, hanem a karrierizmus cselekvéssorának kérdésmentes, majdnem automatikus logikája. Gábor persze azzal nyer, hogy nem motivál, nem magyarázza ezt az automatikus karrierizmust - csak Vera mellé állítja azt a lányt (Muskátnét), aki nem kér ebből. Először kiharcolja magának a szerelmet, azután - a leleplezéstől való félelmében - feláldozza. Könnyek nélkül, összeszorított foggal áldozza fel talán a boldogságát, talán emberségének egy darabját is. Történtek ugyan már kísérletek az ötvenes évek ellentmondásainak ábrázolására, ezek azonban főleg a tragikus szélsőségekre, a törvénysértésekre szorítkoztak. Gábor Pál ezzel szemben olyan kevésbé kiélezett, vértelen konfliktusok vizsgálatára vállalkozott, amelyek a lélek mélyebb régióiban zajlottak, ahol legfeljebb az emberség törvényét érte sérelem.
Valami mégis megváltozott a filmen. És ez - Angi Vera. Megváltozott, nemcsak a haja színe - a novellában sötétszőke -, de a szerző hozzá való viszonya is. Mintha Gábor Pál kevésbé lenne szigorú hősével, mint Vészi: a testet öltött Angi Vera, talán szükségszerűen, közelebb kerül a nézőhöz, mint szavakból mintázott modellje az olvasóhoz. Testi alkata, félszegsége, szemének rebbenése egy esendőbb Angi Verát teremt, aki a kezdet-kezdetén és még sokáig olyan rokonszenves a nézőnek, hogy alig veszi észre a lány színeváltozását. A novella hőse egy egész életében támadásra és védekezésre kész ember, aki már a pártiskolai felvételre várakozva azzal nyugtatja önmagát, hogy nem is lehet annyira elveszett, gyenge, ha a hatalmas, magabiztos kórházigazgató fél tőle. Ez a felismerés nemcsak megnyugtatja, de elégtételt is jelent számára. Fejlődésének már ebben a kezdeti stádiumában jelentkezik egy bizonyos, "ravaszkás fölény". Az iskolában Vera nemcsak lelkiismeretes, de tagadhatatlanul stréber is. Kezdettől figyeli, és nagyon hamar megtanulja, "hol kell abbahagyni a mosolyt, elharapni a választ és igen helyett nemet mondani". Emberi kapcsolatait szinte riasztó céltudatossággal építi. Társaihoz kevés köze van, inkább csak szövetségest és hátvédet keres. Ahogy szerelemre gyullad André István iránt, máris arra gondol, hogy ha a férfi mellé állna, minden megváltozna, minden könnyebb lenne. Ez a felismerés - a szerelem számítása -is benne van későbbi elhatározásában. amikor eltökéli, hogy "megszerzi magának" a tanárt.
A film Angi Veráját Gábor Pál - helyesen és elismerést érdemlő művészi érzékenységgel megkíméli ezektől a kopogós, leleplező igéktől. Az ő hőse, bár ugyanazt az utat járja be, mint a novelláé, bizonytalanabbul lép rá, tétovábban halad, és éppen ezért tovább élvezi a mi bizalmunkat is. Mélyebben éljük át, hogy az örökös védekező állásba kényszerült kamaszlány igaz emberi értékek birtokosa, s valójában maga is áldozat: ő fizeti a legnagyobb árat "okosságáért". A szerepnek ez a megemelése feltételezhetően rendezői koncepció. De biztos, hogy része van benne a címszereplő Papp Vera varázsos egyéniségének, törékenyalkatának, rokonszenves, soha túl nem játszott, mértéktartó lírájának, amellyel szinte ránk kényszeríti sorsa terhét, gondját. Ez a fiatal színésznő, aki színpadra lépése első pillanatától meggyőzött tehetségéről, lenyűgöző biztonsággal képes játékával alátámasztani, kiegészíteni vagy meghazudtolni kimondott szavait. Amikor tanárát a termelőerők és eszközök viszonyáról faggatja - felér egy szerelmi vallomással.
Filmeseink általában két szereposztási gyakorlatnak hódolnak: vagy a nagy nevek bűvöletében, "plakátra" osztanak szerepet, vagy sokszor erejüket meghaladó szerepeket bíznak érdekes arcú amatőrökre. Gábor Pál a harmadik utat választotta: filmjeiben olyan kitűnő, kipróbált színészekre támaszkodott, akiknek arca, alkata még nem merevedett bele egyetlen szerepkörbe sem, akik nem önmagukkal, hanem a rájuk bízott figurával képesek azonosulni. Pásztor Erzsi is ezek közül való.”