Hónapokkal ezelõtt láttam elõször ezt a filmet, azonnal beleszerettem és megnéztem még 7-8-szor, aztán próbáltam volna beszélgetni róla valakikkel a neten, nem sikerült, és gyanítom, hogy itt sem lesz ebbõl semmi.

Úgy érzem, rengeteg emberszeretet és életszeretet sugárzik ebbõl a rendkívül sokrétû, sokféle súlyos problémát és gondolatot felvetõ színdarabból/filmbõl. Tony Kushner Pulitzer díjat kapott a film alapjául szolgáló drámáért, melyet a közelmúltban nálunk is nagy sikerrel játszott a Nemzeti Színház.

Mintha a szerzõ végsõ soron azt sugallná, hogy ebben az Isten által elhagyott, szörnyû világban sem reménytelen eset az ember, hiszen képes szeretni, bûnbánatot érezni és megbocsátani, s hogy az emberek közötti ideológiai, társadalmi, politikai korlátok ledönthetõek. A mû csak felvillantja az élet borzalmait, de nem akar igazán szorongást kelteni a nézõben, a helyenként durva, kemény jelenetek ellenére is egy romantikus, érzelmes mesét látunk sok humorral fûszerezve. Zseniális a dramaturgia, az események és a szereplõk egymáshoz kapcsolódása, a szürrealitás megjelenése az álomjelenetek által, látványosak a képi megoldások, szép a zene, brilliánsak a színészi alakítások. Többszörös katarzist okozó, igazi mûvészet ez!

Ritkán lehet ilyen erõs szövegeket hallani a filmekben, mint az alábbiak (a legjobb részek a végén vannak):

A mormon õsanya bábuja:
„Isten csorba körmével álltól ágyékig felhasítja az ember bõrét. A piszkos kezével mélyen beléd túr, megmarkolja a belsõségeket, kicsúsznának a kezébõl, de õ erõsen markolja, makacs, húzza, csak húzza, amíg mindent ki nem ráncigál bebõled. Az a fájdalom! Leírni is lehetetlen. Aztán mindent visszatömköd piszkosan, tépetten, rongyosan, és neked kell visszavarrni.”

Hannah:
„Eleinte nagyon nehéz elfogadni, Harper, hogy az élet mekkora csalódás. Dehát ez van. És muszáj elfogadnod. De hittel és munkával, ahogy telik az idõ rájössz, hogy ez a csalódás már nem fáj úgy és már nem is olyan nehéz együttélni vele. Sõt könnyû, ami persze magában is csalódás.”

Roy Cohn:
„Mi újat hozhat nekem még a halál? Éltem! Annál nincs rosszabb.”
„Pokolian tragikus, brutális és rövid az élet. És bûnös az ember. A megváltoztathatatlan lényege annak, amik vagyunk, átüt mindenen, amik lehetnénk.”

Belize:
„Talán pont mi megbocsáthatunk a bukott ellenségnek. Nem könnyû. Ha könnyû, nem is számít, irtóztató nehéz a megbocsátás. Talán itt ér össze igazság és szeretet...”

Prior az angyalokhoz:
„Nem állhatunk meg, nem vagyunk kövek. A fejlõdés, a vándorlás, a mozgás a kor sajátja, szükséges. Minden mozog, ami él, vannak vágyaink, és ha egyedül a nyugalomra vágyunk, az is csak egy vágy. Még ha gyorsabban megyünk is, mint kéne, nem várhatunk. És mire várjunk? Isten... Isten... Isten úgysem jön vissza. És ha visszajönne is, ha valaha visszajönne, ha még egyszer ide merné dugni a képét vagy mijét a kertbe, ha a rettentõ rombolás után, ha ennek a rémes századnak a rémes napjai után visszatérne, hogy lássa, mennyi szenvedést okozott, hogy elment, ha nem tud mást hozni, mint halált, pereljék be a disznót!”

„Szörnyû dolgokat éltem át és mások még szörnyûbb dolgokat, és mégis tovább él mind, akibe a lélek csak hálni jár, s aki csupa fekély, aki megégett és haldoklik, akinek a gyereke szemére petézik a légy, mégis él. A halálnak úgy kell elvennie az életet, lehet, hogy ez csak állati ösztön bennünk, lehet, hogy bátrabb volna meghalni, de jellemzõ vonás. Életfüggõk vagyunk. Remény nélkül élünk, ha valahol reményt látok, már jó, ez a lehetõ legtöbb, ez rémesen kevés, nem jó semmire, mégis áldjatok meg, mert élni akarok.”

Harper:
„Tizenkétezer méteren elérjük a sztratoszféra alját, a nyugodt légtér külsõ övezetét. Ennél közelebb sose voltam az ózonhoz. Álmomban jártam itt, a gép elhagyta a biztonságos légréteget, és elérte a külsõ peremet, az ózont, és az szakadt volt, foltos, rongyos, mint egy elnyûtt konyharuha. Úristen, ijesztõ volt, de láttam valamit, amit csak én láthattam, mert én szoktam ilyesmiket meglátni.
Lelkek szálltak fel lentrõl a föld felõl, halott emberek lelkei, akiket elvitt a háború, az éhínség, a járványok. Lebegtek felfelé, mint fordított ejtõernyõsök, leszorított végtagokkal forogtak, aztán ezek a lelkek összekulcsolódtak a kezüknél és a bokájuknál, hálót alkottak, nagy lélekhálót, és a lelkek három atomos oxigénmolekulák voltak, pont amibõl az ózon is van, és a külsõ perem befogadta õket és begyógyult. Semmi sem vész el örökre. Van ebben a világban valami fájdalmas fejlõdés. Vágyódunk arra, ami elmúlt és jövõt álmodunk.”