Az Árva Nemes László 3. nagyjátékfilmje. Ez sem kevés pénzből készült. A jól belakott történelmi pillanat: 1957. Ennek mondjuk nincs nagy jelentősége azon kívül, hogy a forradalom után vagyunk. Mint ahogy más megfontolásoknak sincs nagy jelentősége a történetvezetésben. Jut eszembe, történet. Az Árva plotja körülbelül 7 mondatban kimerül – részleteivel együtt is –, amit nem lenne illendő most ellőnöm. Vannak filmek, amelyek kevésbé a cselekmény különösségével vagy sodrásával hívják fel magukra a figyelmet, hanem valami mással. Hogy mi ez a más? Sok minden lehet. Nemes László filmjei jellemzően vizuálisan tőkesúlyosak. Míg a Saul fia az ansnittes fps-ek vizuális klausztrofóbiáját helyezi a holokauszt világégésébe (vagy fordítva: emezt amabba), a Napszállta a 10-es évek polgári napernyős-kalapos impresszionizmusában lubickol. Története egyiknek sincs, cselekménye is csak vékonykán, de erős atmoszférát teremt, főleg a hangkulisszákkal és a fajsúlyos operatőri munkával. Így tesz az Árva is. Cselekmény-elgondolásában talán egy hajszállal összetettebb, mint közvetlen elődje, de én nem fáradnék sokat ennek az elemzésével sem. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy jobb nevű gimnázium végzős diákja becsületesebben összekalapált dolgozatot puskáz össze a szünetben. A film első kétharmadában a jelenetek szinte egyáltalán nem kapcsolódnak egymáshoz, azt leszámítva, hogy a bennük felbukkanó színészek azonosak a korábbi jelenetekéivel. Tulajdonképpen lényegtelen, hogy a főhős fiúcska éppen az utcán szalad, vagy bekukucskál valahol, vagy egy másik szereplővel beszélget. Nagyjából esetleges, hogy mi történik. Hogy felvet egy drámai helyzetet (főhősünk, az árva gyerek a szatócsboltban anyját meglátogatva összetöri a tojásokat), semmit nem kezd vele. A következő jelenetre mintha a rendező is, az író is, az egész stáb megfeledkezett volna arról, hogy mi volt az előzőben. Egy új jelenet, egy újabb képeslap-festés; tökmindegy, hogy eddig mi volt. Ezen a ponton jegyzem meg, hogy sajnos jelen film is szenved abban a jellegzetesen magyarfilmes betegségben, hogy minden színésze mutál. Barátommal összesúgtunk a vetítés alatt (lassan mi, nézők tanuljuk meg ezt a beszédmódot, mint a magyar nyelv egy külön dialektusát; kénytelenek vagyunk elfogadni, és ezzel a tudással meghalni, hogy magyar filmben nem tudnak beszélni a színészek; zárt szájjal, nazálisan, rossz hangsúllyal, kicsit hátrafelé énekelve… - hagyjuk is, mindenki ismeri). Szóval engedjük el a kérdést, hogy mi a sztori. A képek viszont nagyon izgalmasak. Erdély Mátyás a szélesvásznat egy kockoidabb 4/3-as képarányra húzta össze, ami nekem azért is tetszett, és azért is tűnt átgondoltnak, mert a film esztétikája valahogy a kukucskálással jellemezhető. A legtöbb kép statikusan beállított (ellentétben a Napszállta vagy a Saul fia folyamatos keringőjével, menetelésével, sétájával és forgásával), és valamin át nézünk. Egy koszos ablakon át, egy ajtón át, egy fa odván át. Ez nekem kifejezetten erősíti az egyébként is nagy tehetséggel felépített háború utáni Pest hullott vakolatú, porlepte, ócska és kőporos rendőrállamát (ez meg Ágh Márton munkáját dicséri), ahol a házmester kikérdez a házon kívüli úticélunkról is. Szóval ez nagyon izgalmas. A színészek annak ellenére, hogy nem hallgathatóak, egészen nézhetőek, a francia színész (nyilván utószinkronnal) ironikus módon még hallgatható is. A főszereplő fiúcska sajnos épp csak határeset, de gyerekszínésszel az ember elnézőbb. Kemény dió a gyerekszínész-vezetés. Szóval Nemes László, most már biztos vagyok benne, közel sem a kedvenc rendezőm, megközelítésmódja mindig tartalmaz valami kényelmetlen kimódoltságot, valami díszletekben és atmoszférateremtésben tobzódó áltörténelmi giccset, de meg kell hagyni, hogy az Árva mérföldekkel jobban sikerült, mint a Napszállta.
Ja igen! A film a 3. harmadában egészen összekapja magát. Mintha volna egy valahonnan valahová tartó sztori, vagy legalább ennek a benyomását kelti. Nagyon sokat persze ekkor sem kezd vele. Sajnálom, hogy ez az oszkárdelegált filmünk, de mégsem vagyok nagyon meglepve.