Félelmetesen jó film. Miután megnéztem, kicsit csalódott voltam, ûrt éreztem, mert elõtte nagyon sok pozitív véleményt olvastam róla, túl magasra tettem a mércét. Úgyhogy vártam egy kicsit az értékelésével. Pár hét alatt letisztult bennem, hogy micsoda remekmûvel is van dolgom. A zárt terek folyamatosan a bezártság érzését keltik, sosincs világos, csak sötét vagy félhomály, a buta egyetemista kínzó és a hidegvérû Latinovits.
SPOILER!!! Nagyon sokat gondolkodtam, hogy melyik lennék vajon: Gyugyu vagy Tomóceusz Katatiki. Elõször azt mondtam, hogy Tomóceusz. Aztán most már inkább azt gondolom, hogy erre nincs jó válasz. Az egyetlen jó válasz, amit a fõszereplõ is csinált. Bomlasztani a rosszat minden lehetséges módon, ilyen idõkben csak ez adhat az ember életének értelmet.
Aki teheti, nézze meg, gondolkozzon el rajta.

Igen, ez így van, de a filmnek ez az egyetlen hibája. Egy átlagembernek fogalma sem volt arról 1944-ben, hogy mi lesz a sorsuk az elhurcolt zsidóknak....legalábbis ezt akarom hinni. De egyébként szinte minden családban voltak II. világháborús áldozatok. Vagy a fronton estek el, mint az egyik nagyapám, vagy civilként bombatámadásban haltak meg, vagy a bevonuló szovjet csapatok túlkapásainak lettek áldozatai, beleértve a málenkij robotra hurcolást is. Szerintem a legnagyobb áldozatok a katonák, akik behívót kaptak, hogy távol a hazájuktól egyszerû orosz kisembereket öljenek, olyanokat akik a sztálini rendszer alatt szenvedtek már eleget, és akkor mint besorozott katonák a hazájukat védték. Azután persze, amikor már az oroszok hatoltak idegen területre, sokan közülük kivetkõztek emberi mivoltukból, mert a háború sok katonát aljassá tesz. Az egészbõl azt akarom kihozni, hogy az a legrosszabb, amikor valakibõl úgy lesz áldozat, hogy elõtte parancsra embereket kellett ölnie. Azzal a tudattal hal meg, hogy más emberek vére tapad a kezéhez. Ez a háború semmit sem oldott meg, rengeteg ember meghalt (sokan közülük fiatalon, nõk és gyerekek is)a semmiért, teljesen értelmetlenül. Fiatal emberek, akik nem tudtak egy teljes életet végig élni....

kedvenc film, de
nem fõztek szappant a zsidókból, ez egy tévhit, amit az ellenségek már az I. világháborúban is terjesztettek, akárcsak a lámpaernyõ a zsidók bõrébõl, emlékszem itt a youtubon néztem egy videót, amit azóta töröltek és azóta keresek, hogy letölthessem, egy budapesti, magyar állampolgárságú, vélhetõleg zsidó származású férfi a 90-es évek elején egy külföldi stábnak, mely a hazai szélsõjobboldali elemekrõl készít híradást, elõvesz a saját otthoni szekrényébõl egy szappant, mutogatja a RIF betûket rajta ( Reines Jüdisches Fett - mondja) és angolul azt mondja: "ez valódi zsidózsírból készült".

pedig „Reichsstelle für Industrielle Fettversorgung”, Birodalmi Iparizsírellátó Központ volt az igazi jelentése

Még annyi, hogy meg kell követnem az általam sokat kritizált filmnézõ közönséget, hiszen a film itt jelenleg 10/9,6 és nem is kevesen szavaztak. Az érték mégsem sikkad el...

Nekem ez a csupa nagybetûs FILM, abszolút 10/10. Micsoda filozófikus sztori, micsoda szinészekkel! Amikor még tudtak a magyarok nagy filmeket csinálni. Tudom az összehasonlítás nem egészen méltányos, de ha emellé teszem mondjuk a céltalan, humortalan trágársággal teli "Üvegtigris" vagy a "Csak szexre kellesz" féle, filmnek aligha nevezhetõ trutymókat (merthogy utóbbi idõkben ezekre mennek az állami támogatások...) akkor ordít a különbség.

Ajánlottam már ezt a filmet sok ismerõsömnek. Meglepõdtem, amikor néhányuktól azt hallottam, hogy nem nézték meg az ajánlásom ellenére. Elgondolkoztam, hogy kik lehetnek azok, akik menekülnek ettõl a filmtõl. Akik a világon mindent nagyon leegyszerûsítve fehérnek és feketének látnak, és ha arra a kérdésre, hogy hisznek-e Istenben, bizonytalanul hümmögve végül azt a választ adják, hogy õk saját magukban hisznek...na nekik ezt a filmet nem érdemes ajánlani, mert úgysem nézik meg.

Elkészült a film amerikai változata Sánta Ferenc örököseinek engedélyével. Kicsit átírták szokás szerint az amik, mert a kasszasikerhez elengedhetetlen a happy end.
SPOILER

Egészen addig, amíg a kikötözött partizánhoz viszik a 3 fõszereplõt, nincs változtatás. Utána viszont a partizán lerántja a mennyezetrõl a fûtéscsövet és lekaratélyozza a nyilasokat. Aztán a négy újdonsült barát elmegy felrobbantani a Gömbös szobrot, meg egy nyilasházat. Megmentik az egész gettót és boldogan élnek, míg Péter Gábor el nem viteti õket, Tomoceusz Katatiki számára elkövetett kémkedés miatt.
Az áruló fényképészre már korábban ráesett egy egész háztömb, miután a partizán egy páncélököllel kettévágta.

Kedves morvai.j.zs!

Ne haragudj, hogy csak most válaszolok. Nagyon el voltam havazva a munkámmal és érdemben sem igen tudok már mit hozzászolni a beszélgetéshez az elözõ válaszomban kifejtettem bõvebben az okot. Illetve lehet errõl még beszélni sokkal hosszadalmasabban, hisz mindig merülnek fel új kérdések a film megnézésénél. Én ezért szoktam kb 2-3 évente megnézni. Nagyon szépen köszönöm neked az érdekes eszmecserét és a jó beszélgetést. Kívánok neked minden jót és egészséget.

Tisztelettel: Seszka

Kedves Seszka!

Továbbra is örülök az érdeklõdésnek, és úgy látom, hogy a vita kezd átalakulni valamilyen eszmecserévé (legalábbis mintha csökkenne a súrlódási felület – na, nem mintha eddig olyan nagy csörtéket vívtunk volna). Ami persze nem baj.
Hogy a végén kezdjem: valószínûleg ez minden idõk egyik legnagyobb filmje (nálam 10/10), maga a téma is óriási, és ahogyan vászonra vitték, szintén. És ahogyan írod – szinte számból vetted ki a szót –, hogy ilyen beszélgetéseket hoz felszínre, mint itt a port.hu-n. (Egy-két Fellini-film mérhetõ még hozzá – legalábbis a saját ízlésem szerint, bár életemben igen sok mindent nyilván nem láttam. De ezt most hagyjuk.)
Kezdeném az ’objektív jóval’, illetve annak létezésével.
Közvetett bizonyítékok azért léteznek, azt hiszem. Már önmagában az is megérne egy misét, hogy az emberiség legnagyobb része az ezzel foglalkozó irodalmat kívánja, kívánta vezérfonálnak tekinteni a mindennapi életben – Biblia, Korán, Zen-tanítások, stb. –, s hogy keresett egy kapaszkodót a létezésében, amely (ahogyan írod: hit alapján) leveszi a válláról a döntés felelõsségét egy olyan kérdésben (univerzális erkölcs), melynek terén vágyik arra, hogy válaszokat kapjon, de maga nem keresi (ilyen, vagy olyan okból). Illetve az is önmagáért beszél, hogy korról-korra a legnagyobb gondolkodókat – lásd Platón, Kant – foglalkoztatta ez a téma, és munkásságuk esszenciája számos ponton összefonódott. Tehát nem csupán igény jelentkezett az objektív jó iránt, de hosszú távon szavatos termékekhez is jutott a mindenkori emberiség – ezt most csak bemelegítésnek említettem…
Az objektív jó létezését feltételezi az emberiség létezése (hogy nem irtottuk még ki egymást röpke párezer év alatt), jobban mondva az, hogy a létezõ kultúrák nem csupán túlélik a krízishelyzeteket, és alkalmazkodnak a kihívásokhoz, hanem el is fogadják ennek az alkalmazkodásnak a szükségszerûségét. Közvetlen bizonyíték persze ez sem lehet, mert bármelyik pillanatban adott (ma már fõleg), hogy (némi túlzással) egyik pillanatról a másikra mégis csak megsemmisítsük önmagunkat. A világban mindig lesznek persze Tomók – de azt hiszem, már sehol se lennénk, ha alkalmasint nem viselkednénk Gyugyuként. (De most látom, hogy én is csak azt írom, hogy hiszem…)
Más: ha valahol létezik egyetlen Gyugyu (a következõkben az objektív jó letéteményeseként értem Gyugyut), az nem tud attól a szubjektív gondolattól szabadulni, hogy az objektív jó olyannyira természetes (hiszen attól objektív), hogy eleve minden más embertársa számára is adott értékrend. Innen (eléggé szubjektív nézõpont…) megvizsgálva a kérdést két gondolatom adódott:
1.) A Gyuricza Úrban meglévõ belsõ emberi vívódásnak (amit szépen kielemeztél) a külsõ analógiája, megjelenése a mindennapi életben tûnhet ugyan olykor megfelelési kényszernek is (amelyrõl már kitárgyaltuk, hogy nem az intelligencia alapján kialakított moralitás), ugyanakkor lehet egy korábbi megerõsítésbõl származó minta hiánya is; amennyiben nem vagyok benne biztos (mert nagyon nehéz helyzetben vagyok, amikor döntenem kellett), hogy jól döntöttem-e, megerõsítést várok azoktól, akiknek (feltételezéseim szerint) hasonló az értékrendjük az enyémmel. („Több szem többet lát.” – alapon, vagy valami hasonló.) A belsõ vívódás olykor azt is jelképezheti tehát, hogy ilyen döntési helyzetben még nem voltam, így nincs is olyan válaszom, amelyrõl pozitív visszajelzést kaptam volna valaha is.
2.) Az interperszonális kapcsolatok kialakulása voltaképpen egy menekülési útja az egyénnek; leszûkíti a társas érintkezés körét, mégpedig azon elv által vezérelve, hogy olyanokkal alakítson ki bensõségesebb kapcsolatot, akikben ezt a jót felfedezni véli, és akiktõl a saját tetteire adott reakcióit hitelesnek tekinti – amennyiben saját magában kételkedne, vagy bonyolult feladványt jelentene számára egy döntés. (Ez persze egy idealista megközelítés: nem tartalmazza azt a lehetõséget, hogy az interperszonális kapcsolatok puszta, materiális érdekek mentén húzódnának – ezért ez sem lehet közvetlen bizonyíték.) Erre is van – azt hiszem – egy találó mondás: madarak, tollak, emberek meg barátok vannak benne.
(Ráadásul valaki egyszer azt mondta: akinek sok „barátja” van, annak igazából igen kevés barátja van. Talán van benne valami.)
Innen – talán – el is jutnék oda, miért nem lehet tisztán Gyugyu valaki: abban a pillanatban, hogy a feltételezése („elsõ körben” mindenki más is Gyugyu) megbukik (kenyeret ad, és kõvel dobálják meg), már fölül kell bírálnia magában a külvilágról szerzett tapasztalatait, és bizonyos esetekben Tomóként kell viselkednie, hogy olykor-olykor Gyugyu maradhasson. (Kicsit kusza, de remélem, érthetõ.)
Másfelõl ott van a fogoly-dilemma játék. (Örülök, hogy nem dõltél be: éppen arra kívántam utalni, hogy egyetlen helyzetben viselkedhetünk Gyugyuként, vagy Tomóként, de a teljes történetet tekintve más a helyzet. Nyilván nem lehet Gyugyu az, aki bûncselekményt követett el.) A saját értékrendünk és cselekedeteink között egy folyamatos, végtelen számú egyensúlyi játék zajlik, melyben a bennünk lévõ categoricus imperativus – vagy idea – ugyanúgy viselkedik, ahogyan mi: ha kooperálunk (vagyis az objektív jó szerint cselekedünk), õ is kooperál (jutalmunk az elégedettség érzése, hogy módunkban állt a jót megcselekednünk, elveink szerint), ha dezertálunk (és a rosszat választjuk), akkor õ is konfrontálódik: büntetésünk a szégyenérzet, a lelkiismeret-furdalás. (Persze ehhez az is kell – amit írtam korábban –, hogy valaki meg tudja „különböztetni” a jót a rossztól. E nélkül nemigen létezik a kooperáció vagy a konfrontáció felismerése.)
Következõ gondolatom a közösségi erkölcshöz, korszellemhez, vagy korerkölcshöz köthetõ.
Véleményem szerint itt arról van szó, hogy a fejlõdéssel megnövekedett tér/idõ, illetve információ/idõ hányadossal (idõegység alatt az egyén nagyobb térben, több emberrel tud kapcsolatot kialakítani) egy-egy konkrét személyes kapcsolatban lecsökken az interakciók száma (ma már szinte természetes, hogy a gyerekek a szülõktõl is távol élnek – akár teljesen más környezetben), így lecsökken a jutalmazást / büntetést (lásd fogolydilemma!...) maga után vonó játszmák hosszúsága. Értsd: a kis falvakban ma is összetartóbbak az emberek, mivel mindenki igen gyakran kerül kapcsolatba a másikkal – így cselekedeteit tekintve igen gyakran számíthat a viszonosság elvére is. (A vidék ezért – is – a nemzeti kultúrák megújulásának bölcsõje.) A metropoliszok felhõkarcolóiban olyakor a saját emeletszomszédjait sem ismeri az egyén. Némileg paradoxonnak hangzik, de ilyen körülmények között az interperszonális kapcsolatok megjelenése annak is a lenyomata, hogy az egyénben mégis él a késztetés arra vonatkozóan, hogy erkölcs tekintetében valamilyen közösségi nevezõre jusson.
A mûvészet viszonylag jó lenyomata annak, hogy egy-egy kor mennyire „katyvatikus”. (De jó szó!) Én azt látom, hogy ez egy ideig halmozódott (a gyors fejlõdés okán az egyes generációk már gyökeresen eltérõ módon alkalmazkodnak a környezethez – s mintha egyre nagyobb szakadék tátongana az eltérõ szemléletek között), de mióta a mûvészet kulturális funkciója átalakulásnak indult (egyre inkább üzletté vált – ahogyan mondani szokták; mondhatni a neoavantgárd hanyatlásával), ez az indikátor is eltûnni látszik. (Vagy már az én generációm sem tudja értelmezni?...)
Még egy dolog a „humanitás: egyén, avagy közösség?”-gondolathoz (aztán nem untatlak tovább).
Igazad van – akkor másképpen fogalmazom meg: önmagát, az etikát nem lehet értelmezni közösség nélkül.
Illetve nagyon nehézkes, mivel a közösségen kívüli embernek nemigen lehet elég információja ahhoz, hogy olyan ideák alakuljanak ki benne, amelyek az objektív jó felismeréséhez (vagy egyáltalán az errõl való gondolkodáshoz) elvezetnének.
Nagyon marginális kérdésekben kellene csak döntenie, és értékrendje a természeti környezethez való viszonyában ki is merülne.
Ettõl persze még ember maradna – amennyiben az ember nem több, mint döntések halmaza…

További szép napot, Neked is!
(UI: a helyesírási hibákért, elírásokért elnézést.)

Persze az mennyek országa. A gépelés már csak ilyen néha. Bocsánat érte.

Seszka

Kedves morvai.j.zs!


Örülök, hogy kifejtetted a morális értékrended, gondoltam, hogy nem lesz olyan egyszerû, mint ahogy elsõre leírtad. Sajnos az így kapott képrõl nem áll módomban-érdemben beszélni. Meg is magyarázom miért. Nagyon örülök neki, hogy észrevetted az objektív jó fogalmát. Nos, én jelenleg ott tartok, hogy bebizonyítsam ennek a létét illetve azt, hogy ez lehet-e a köz. Vegyük alapul a gondolkodókat Platón az ideákat nevezi meg ennek, Kant a kategorikus imperatívuszt hívja elõ, Jézus a menyek országát ígéri stb. Sajna egyiknek sem sikerült bebizonyítania ezek létét. Sem Platónnak az ideák létét, sem Kantnak a K.I.-t sem Jézusnak a túlvilágot. Persze pár embernek sikerült bebizonyítania az objektív jó fogalmát például Krémer Sándor megtette az etikai alapvetés címû mûvében, de az igazság, hogy még birkózok vele.
De szeretnék néhány dolgot kiemelni a hozzászólásodból és néhány gondolatot hozzáfûzni.
„Úgy gondolom, nagyon nehéz bebizonyítani, hogy bármilyen (akár erkölcsi) értékrend, vagy meggyõzõdés mögött ne állna egyéni érdek.” Ha bebizonyítod az objektív jó létét, akkor lényegtelen bizonyítani a mögöttes egyéni érdekeket, mert van zsinórmérték és lesz mérõ is. (A kérdés, mint írtam persze így továbbra is nyitott, lesz e vádló és lesz-e büntetés).
„Mert mi történik az egyénnel, azaz mi történik Gyugyuval, ha egyszer Tomóként viselkedne? Miért nem teszi meg? Ha ezt egyszerûen a puszta intelligencia kérdésével lerendeznénk, akkor éles helyzetekben nem lenne lelki vívódás, nem lenne a belsõ önmarcangolás, ami (még ha nem is bizonyítottan) az önmagának való megfelelést szimbolizálja számomra. (Ami már-már az érdek kategóriáját súrolja.) Akkor Gyuricza Úr sem élne át lelki viharokat (mert a filmben bizony komolyan vívódik), hanem egyszerûen elsõként állna oda, lekeverné a pofont, és már mehetne is haza az árvákhoz.” Sajnos ez nem olyan egyszerû.
1. Azért mert valaki kialakítja saját értelmi moralitását, attól még nem szûnik meg a vívódás. Sõt éppen, hogy nõ. Elmagyarázom miért. Ha a moralitás hit alapú, akkor a felelõsség le van véve a válladról. Csak úgy kell cselekednem, ahogy az istenem megmondta és akkor gond nem lesz. Míg ha nem addig bizony folyamatosan ott van az, hogy de jól döntöttem, biztos, hogy nem hibáztam amikor kialakítottam a etikámat. Nézzük újra az autós példát, oké, hogy összeraktam, de biztos, hogy indulni fog és biztos, hogy éles helyzetben nem esik szét. Amikor jön a mélyvíz az autópálya (mint a pofon a filmben) akkor is megállja a helyét? Mindig ott van a vádló (a lelkiismeret), hogy bizony jól jártam-e el. (Van is erre egy mondás: Csak a buta biztos magában, az intelligens ember állandóan kétségbe van, hogy jól csinálta-e).
2. Továbbá, hogy ne lenne kétségbe esve, mint írtam nem csak elméletben kell tudni az utat, járni is kell rajta és az megint kérdéses, hogy rá mer majd lépni. Lesz elég ereje hozzá, hogy végig is menjen rajta. Eddig csak elméletben kellett bizonyítania, de most gyakorlatban.
3. Attól, hogy kialakította a moralitását még ember marad, azaz a reakciói egy ilyen felfokozott helyzetre, ugyanazok lesznek. A hormonok az õ szervezetében is dolgoznak. (Ezt Õze zseniálisan játssza egyébként itt). Gondolok itt az érzelmi reakciókra, félelem, szégyenérzet, megalázottság, kiszolgáltatottság stb. Persze, hogy még jobban kijön a vívódás.
„A humanitás talajáról – márpedig az etika, mint tudomány, erõsen ehhez kötõdik – az ember fogalma is csak közösségben értelmezhetõ.” El kell, hogy keserítselek ezzel kapcsolatban éppen a humanizmus és a felvilágosodás volt az, ami szakít az ember, mint közösség gondolatával. Krémer Sándor az erkölcsi értékeszme története címû könyvében ezt zseniálisan végigveszi, hogy válik az ember, egyedbõl, amely a törzsközösséget szolgálja folyamatosan a humanizmuson és felvilágosodáson át egyénné, míg el nem jut, napjainkig ahol érvényesül az interperszonalitás. Pontosan nyomon követhetõ ez az irodalomban is. Ma a leghíresebb drámák a monodrámák, amik egyszereplõsek. Azaz egyetlen személy van bennük egyszerre egy idõben. (Ezért nehéz bizonyítani, hogy a köz lenne az objektív jó).
„Nem hiszek abban, hogy az erkölcs, az etika korfüggõ lenne, Minden korban voltak erkölcsösebbek, kevésbé erkölcsösek, s nem tartom szerencsésnek a korok erkölcsisége között alá- fölérendeltségi viszonyt kialakítani.” Teljességgel igazad van a korok erkölcse között nem, hogy nem szerencsés, nem is lehet alá és fölérendeltségi viszonyt kialakítani, mint ahogy kultúrák között sem lehet, DE a korok erkölcsei között mindig vannak átmeneti korszakok, amelyek káosz korszakok vagy katyvaszok. Mi pont egy ilyen átmeneti korszakban vagyunk. Értékvesztettség van, pontosan az interperszonalitás miatt. Mindenki kis közösségekre, majd illetve vagy egyénekre bomlik. (Ez nyomon követhetõ a vallásokon is. Kis szekták kis vallások és már megjelentek az egyéni vallásosság is ezt a folyamatot nevezik a kutatók New Age-nek). Nincs kor erkölcs és az egyén határozza meg magának a jót. (Ezért nehéz bizonyítani az objektív jót). Ez a folyamat független, attól, hogy néhány egyén mennyire erkölcsös vagy nem erkölcsös az adott korban. Az adott korszellem moralitásáról van szó. Ilyenképp pedig már tehetünk más korrelációs jelet a két kor közé. Mert a van szigorúan az én gondolatom szerint szinte mindig felette áll a káosznak ilyen téren.
Ismerem a fogoly dilemmát, igen jó a gondolat, hogy ott vajon mi a helyzet, de visszalövöm a kérdést, szerinted lehet gyugyu az, akit már letartóztatott a rendõrség és van ellene bizonyíték és csak a vallomása kell? (Ha jól emlékszem, akkor az egyes számú fogolydilemmánál csak a vallomásra várnak már a rendõrök). Ellenben ha érdekelnek az ilyen feladványok, akkor ajánlok még egy könyvet. Egy amerikai filozófus (logikával foglalkozik) írt egy könyvet, amiben az összes ilyen jellegû filozófiai probléma benne van, ráadásul mindezt elég szellemesen teszi. Richard Mark Sainsbury: Paradoxonok.
Van egy dolog, amire még felhívnám a figyelmedet. Azt értem te, hogy gondolkodsz erkölcsrõl, de pont az egyén közösség változásai miatt az erkölcs hatáskörébõl is kikerülnek dolgok, mint ahogy bele is kerülhetnek. Ilyen az etikett is, azaz a másik személlyel való viselkedés is. Ez látszik a filmbõl is, hogy egy kifogástalan erkölcsû embernek is lehet kicsit csipkelõdõ, kicsit szemtelen más a viselkedése a barátaival, ismerõseivel. Mert itt már elkezdett kikerülni az etikett a morál fogalmából.
Szerintem abban biztos megegyezhetünk, hogy ez a film zseniális, mert ilyen jellegû beszélgetéseket lehet, belõle generálni plusz mindig van egy új szempont, ami alapján újra át kell gondolni és nézni.

További szép napot!

Kedves Seszka!

Válaszodat köszönöm, maradhatunk a tegezõdésnél. (Az ajánlott könyveket is megszívlelem – én is õszinte leszek: még nem olvastam egyiket sem, legalábbis a mû címe nem ismerõs, de mind Platón, mind Kant gondolatai közül megismerkedtem ezzel-azzal. A categoricus imperativus pl. kifejezetten kapcsolódik ehhez a témához – legalábbis az intelligencia által kialakított moralitás-mintához.)
Jól látod, ’Kesselring’-gel a gyugyu / tomo önálló morális entitás kérdésében (jobban mondva létezésének megkérdõjelezésében) értettem egyet. Értem, amit írsz, s talán félreérthetõ voltam: nyilván nem elegendõ megkülönböztetni a jót a rossztól, úgy, ahogyan Te leírtad, és a különbségtétel nálam nem is azt jelenti, hogy ha folyamatában tudatosan cselekedjük a rosszat, az jó lenne (vagy jobb lenne annál, mintha észre sem vennénk, hogy most rosszat cselekedtünk). Az általam vélt különbségtételhez ki kell térnem az érdek fogalmához – különösen abban az összefüggésben, ahogyan Te magyarázod (hogy ti. nem elég a jót érdekbõl cselekedni).
Úgy gondolom, nagyon nehéz bebizonyítani, hogy bármilyen (akár erkölcsi) értékrend, vagy meggyõzõdés mögött ne állna egyéni érdek. S még csak nem is szükséges az erkölcsnek mindenki számára érthetõ, egyszerû meghatározásából (ne tégy olyat mással, amit nem szeretnél, ha veled tennének!) kiindulni: a körülményektõl független morális értékrend szerinti tettek is magukban hordozzák az egyénnek azt a szándékát, hogy az általa felállított értékrend határain belül maradjon. Mert mi történik az egyénnel, azaz mi történik Gyugyuval, ha egyszer Tomóként viselkedne? Miért nem teszi meg? Ha ezt egyszerûen a puszta intelligencia kérdésével lerendeznénk, akkor éles helyzetekben nem lenne lelki vívódás, nem lenne a belsõ önmarcangolás, ami (még ha nem is bizonyítottan) az önmagának való megfelelést szimbolizálja számomra. (Ami már-már az érdek kategóriáját súrolja.) Akkor Gyuricza Úr sem élne át lelki viharokat (mert a filmben bizony komolyan vívódik), hanem egyszerûen elsõként állna oda, lekeverné a pofont, és már mehetne is haza az árvákhoz.
S ez az önmagunknak való megfelelés (hívjuk ezt most lelkiismeretnek) úgy hiszem, túlsegít minket azon, hogy szubjektíve határozzuk meg az érdek fogalmát (a legmohóbb diktátorok, s egyéb Tomók is igen megértõek a saját családjukkal, gyermekeikkel kapcsolatban), és objektíven, egy külsõ szemlélõ szemszögébõl vizsgáljuk meg tetteinket. Itt jön képbe a jó és a rossz megkülönböztetése: ami így nem azt jelenti, hogy „rossz? na és? kit érdekel?”, hanem azt, hogy a rossz elkövetésével az egyén ellentmondásba kerül az általa felállított értékrenddel, ami a következõkben arra sarkallja, hogy az értékrendjének megfelelõen a jót cselekedje.
Az objektív érdek pedig úgy gondolom, minden társadalomban létezik (s ez független – vagy legalábbis annak kellene lennie – a megfelelési kényszertõl), megfogalmazni nehéz, de bizonyára tartalmazza a tolerancia fogalmát, a másik helyzetébe való beleélés képességét, a békés együttélés ideálját. Ha ez az objektív érdek nem létezni, Kant és Platón soha nem írta volna meg gondolatait, hanem megtartja magának. A humanitás talajáról – márpedig az etika, mint tudomány, erõsen ehhez kötõdik – az ember fogalma is csak közösségben értelmezhetõ.
S hogyan lehetne Gyugyu egy olyan ember, aki – ahogyan írod – folyamatosan szurkálja, piszkálja az embertársait? Én a saját moralitásom szerint nem tennék ilyesmit – és nem azért, mert mások elvárják. (Hogy e mögött meghúzódik-e bármilyen objektív érdek is – annak kitalálását Rád bízom…) De nem is kell Gyuricza Úrnak Gyugyunak lenni: húsvér emberként a moralitásnak olyan extra magas szintjén áll, ami igazán megsüvegelendõ, és követendõ példa mindannyiunk számára.
„…Nem hibáztatlak érte, hogy így gondolod, ez a XX-XXI századi katyvasz, amiben élünk és a tömegek korának nevezünk, odáig rombolta az erkölcsi gondolatokat, eszméket…” – nem hiszek abban, hogy az erkölcs, az etika korfüggõ lenne. Minden korban voltak erkölcsösebbek, kevésbé erkölcsösek, s nem tartom szerencsésnek a korok erkölcsisége között alá- fölérendeltségi viszonyt kialakítani. Tömeg is volt minden korban – legfeljebb nem tudta magáról, hogy az (ha egyáltalán ismerte ezt a fogalmat). A helyzet annyiban változott (talán), hogy az információs társadalmakban több ismeretünk van a erkölcstelen jelenségekrõl, mint régebben, valamint ma a világ népességének nagyobb százalékának áll módjában Tomóvá válnia (a tomóság már nincs kisajátítva bizonyos rétegek számára). Ugyanakkor a tomóság mértékében korlátozva vagyunk. A Tomók létezésével egyébként egyetértek – a Gyugyukkal kapcsolatban továbbra is szkeptikus vagyok.
A nem cselekvésrõl: a történelem hemzseg a „nagy” cselekvésektõl – aztán eddig kiderült, szinte minden nagy idõpillanatot követõen jött egy olyan kor, amit az utókor az erkölcsisége alapján (is) megkérdõjelezett, majd lebontott. A jónak vélt, nagy forradalmak is általában újabb söpredéket dobtak felszínre. Ezt természetesen nem azért hoztam fel példának, hogy a nem cselekvés jobb lenne, mint a jót cselekedni, hanem inkább arra, hogy a következmények késõbbi ismeretében a moralitás is fejlõdik, változik.
Amit az ellenálló kapcsán írsz (esik-e kint az esõ? illetve a körülményektõl független a moralitás), ahhoz csak annyi: éppen arról kívántam volna szólni (csak nem fejtettem ki), hogy a gyugyuság egy pillanatban, egy döntésben manifesztálódhat. Bizonyára (ha Kantot és Platónt olvasol – feltételezem) ismered a „fogoly-dilemma” névre hallgató pszichológiai képletet. Ott vajon lehet-e Gyugyu, bármelyik gyanúsított fél is?...
Számomra pl. az asztalos, a könyvkereskedõ és a kocsmáros akkor válhatott volna az adott pillanatban Gyugyuvá (vagy kapott volna feloldozást), ha felpofozzák az illetõt, és hazatérve mondjuk Gyuricza Úrhoz hasonlóan embereket bújtattak volna (vagy segédkeztek volna azok kimenekítésében). De igazából egyikük sem bújhatott ki a bõrébõl.
Hát, Seszka, ha hiszed, ha nem, nekem is A hetedik jutott eszembe.
***SPOILER*** Azon belül is Somerset legendás mondata a végén: ha megteszed, ugyanolyanná válsz, mint õ! ***SPOILER VÉGE***
Illetve (hogy a magyar filmmûvészetnél maradjunk): Gyuricza Úr figurájáról az Abigél legendás alakja, Königh Tanár Úr.

Neked is szép napot!

Kedves morvai.j.zs!

Nagyon örültem, amikor olvastam a válaszát. Õszinte leszek: Nem is gondolná az ember, hogy valaki elolvassa az ilyen jellegû írásokat nem, hogy még érdemben reagáljon is rá. Persze az óta több levelet is kaptam privátban. Mindenkinek köszönöm.
Azt írod kesselringgel értesz egyet, de nem írod melyik kérdésben, ezért itt feltételezem, arra gondolsz, hogy a tomo-k és gyugyuk nem élhetnek önálló morális entitásként. (Itt átváltottam magázásból tegezésre, remélem nem gond, de így egyszerûbb beszélgetni, ha zavar kérlek, jelezd, és többet nem teszem). Nos, a téma valóban bonyolultabb, mint, ahogy a korábbi hozzászólásomban írtam. Ennek bizonyítása az itt adott kereteket szétfeszítené. Sõt tovább lépek szakdolgozati vagy doktori disszertáció mértékû. Sajnos ezt így nem áll módomban itt publikálni. A témában ajánlanék neked néhány könyvet bár gondolatmenetedet látva simán elõfordulhat, hogy olvastad már õket.
Platón: Gorgiász és E. Kant: Vallás a puszta ész határain belül. Mindkettõ bebizonyítja mennyire is léteznek tomo-k és gyugyu-k a valós életben. (Csak a félreértések elkerülése végett nem Sánta Ferenc volt az elsõ, aki ezeken a morális problémákon gondolkodott csak más gondolkodók másként nevezték a felvetett személyeket. Ezt nem neked írom, mert gondolom, te ezt tudod, de ha mások is olvassák, a kommentjeinket szeretném erre felhívni a figyelmüket).
Mint írtam hely és idõ hiánya miatt nem tudom ide leírni a teljes levezetést arra gondoltam, hogy megmutatnék néhány hibát a gondolkodásod logikai menetében hátha ez is elég hozzá, hogy újragondold és átértékeld az etikáról alkotott fogalmadat. (Persze az is lehet, hogy olyan reakciót fogsz adni, hogy nekem kell ezt megtennem). Nos, nézzük, azt írod: „Én sokkal fontosabbnak gondolom annál, hogy jól vagy rosszul cselekszünk-e (illetve, hogy cselekszünk-e, vagy sem) azt, hogy folyamatosan megõrizzük a képességet arra, hogy a jót és a rosszat egymástól megkülönböztessük – még ha sokszor (ilyen vagy olyan okból) a rosszat cselekedjük is.” Nézzünk egy ilyen társadalmat. Mindenki ismeri a törvényeket (mint erkölcsi útmutatásokat), de senki nem tartja be õket, mert nem az a fontos, hogy betartsuk õket, hanem az a fontos, hogy ismerjük. Nem az a fontos, hogy a törvény szerint cselekedjünk, hanem az, hogy ismerjük a törvényt. Szerintem ez hibás! Még az is hibás, ha „csak” jól cselekszünk, de errõl majd késõbb! Szóval szerinted mi történne ezzel a társadalommal? Elárulom, totális anarchiához vezetne, amely után az emberek újraértékelnék ezt az állítást. Nem hibáztatlak érte, hogy így gondolod, ez a XX-XXI századi katyvasz, amiben élünk és a tömegek korának nevezünk, odáig rombolta az erkölcsi gondolatokat, eszméket, hogy az emberek a legelsõ lépcsõfokot (felismerni a jó és rossz közötti különbséget) is hatalmas teljesítménynek érzik. Egy igazán komoly Etikában, mint amilyen Kant, Platón, Szókratész, Jézus, Buddha, Lao Ce (szándékosan használok valós személyeket) vagy Gyuricza úré ez a legelsõ lépések egyike és nem a vége a moralitásuknak. Nem elég tudni a helyest, még ha te így is gondolod. Attól, hogy tudod, hogy egy autót, hogy kell összeszerelni attól, még azaz autó nem fog sehova elvinni, csak ha össze is rakod.
További hibás gondolat: „Mivel nem tudunk minden embertársunknak megfelelni, ezért életünk során hol Tomoceuszok, hol pedig Gyugyuk vagyunk – mindez csak nézõpont kérdése. A tomoság és a gyugyuság nem egy ránk aggatott jelzõ, amit embertársaink tesznek ránk, hanem a morális jellemünk. Ez pedig olyan értelemben független másoktól, hogy õk mit gondolnak rólunk. Te itt kevered a megismerés, ítéletalkotás és a moralitás fogalmakat. Na, akkor eljött az ideje annak, hogy elmondjam miért kevés még a jó cselekedet is. Kant a vallás a puszta ész határain belül, mûvében leírja ezt. (Azért hozom fel Kantot, mert az õ etikája hasonlít leginkább Gyuricza úréra). Nem elég a jót érdekbõl cselekedni azt szándékból, önmagáért kell cselekedni. Megpróbálom példával ábrázolni. Ha van egy forgalmas úttest és ott rengeteg kocsi megy és van egy emberke, aki átkíséri az embereket ez igazán jó cselekedetnek látszik mindenki szemében. Igazi kedves emberke. De ha ennek az embernek az a perverzitása, hogy embereket kísérgessen, akkor ez már nem is tûnik olyan jó cselekedetnek, mert ezt akkor nem puszta jó indulatból teszi, hanem önös vágyának a kielégítésére. Egy másik, megtörtént eset. A XX század elején hazatelepült egy ember Budapestre. Azt rebesgették sok pénze van (persze nem volt neki semmije). Létrehozott egy étkeztetési alapítványt gyerekek részére. Rengetegen adakoztak neki. A gyerekek jól laktak, de õ nem adott mindent oda a gyerekeknek és nagyon gazdag lett az adományokból. A köz úgy gondolta feddhetetlen, csak sokkal késõbb jöttek rá, hogy nem az, akkor, amíg nem jöttek rá addig etikusan cselekedett? Természetesen nem! Gyuricza úr se azért rejteget zsidó gyerekeket, mert azt majd a távoli jövõben meghálálják neki, nem önös érdekbõl teszi ezt, hanem mert ez a moralitása. Teljesen lényegtelen moralitás szempontból, hogy mit gondol rólunk a köz. Az a lényeg mi vagy valójában! Gyuricza úrról is azt gondolta a köz, hogy mindenkit szurkál, piszkál, szívat (Kedves Ejrópai barátom), miközben neki volt a legjobb moralitása.
További hibás gondolat: Vajon a megfeszített ellenálló valóban ellenálló-e? (Kicsit kisarkosítom: és vajon fúj odakint a szél, esik az esõ?). Teljesen irreleváns a moralitás szempontjából, hogy ki van ott elõtted. Egy ÉLÕ, LÉLEGZÕ EMBER és csak ez a lényeg!!! Megint összekevered a megismerés folyamatát az ítéletalkotással és a moralitással. A megismerés folyamata soha nem lehet tökéletes, de a kialakult moralitás nem fog máképpen cselekedni akkor, sem ha történetesen épp becsapnak. Továbbá nincs okunk kételkedni a civil ruhás (Latinovits) mondandójában, hisz például megígérte, hogy kiengedi azt, aki megüti és lelöveti azt, aki nem, ki is engedte és le is lövette õket, így az is igaz, amit a fogolyról állít, még ha ezt elõtte nem is tudtuk.
A megmentett életekbõl lesz-e újabb Hitler! Teljesen lényegtelen a moralitás szempontjából. A morális cselekedetet a jelenvalóságban hozod és nincs jövõidejûsége! Nagyon egyszerû az embernek nincs jövõbelátó képessége! Ha lenne, akkor gondolkodnának is rajta etikai szempontok szerint, de nincs így ezt teljesen figyelmen kívül hagyhatjuk.
A Millgram kísérletet azért hoztam fel, mert kesselring azt állította szerinte mindenki, azaz 100%-ban megütnék. Ha jól emlékszem a filmre az ellenálló nekik nem volt rokonunk, barátjuk, senkijük pont, mint a Millgram kísérletben! Félek, nem tévedsz abban, ha olyat kellene megölniük, aki a családjukat kiirtotta ez a szám torzulna, de még ott se lenne 100%-os. Valaki egyszerûen képtelen rá. Van ilyen, ennyi. Ezt egyébként a filmtörténelemben már feldolgozták egyszer. David Fincher: A hetedik. Ha véletlenül nem láttad merem ajánlani remek film!

Legyen szép napod!

U-i: Még így is hosszú lett!

Kedves Seszka!

Korábbi elemzésedet lenyûgözõnek találtam, mégis, azt kell, hogy mondjam, ebben a kérdésben (mivel erre nem tértél ki részleteiben) inkább ’kesselring’-gel értek egyet. De nagyon ingoványos téma, s talán önmagával is ellentmondásba kerül az ember.
Annyit megjegyeznék, hogy az érzelmileg és az intelligencia által kialakított etika között azért sem lehet alá-, fölérendeltségi viszony, mert igazából egy tõrõl fakadnak: a tapasztalatok halmazából, a kihívásokra adott megfelelõbb (minden pillanatban leginkább adekvátnak tûnõ döntésekben manifesztálódó) válaszok összességébõl. Az egyik egy több ezer éves közösség kultúrájában felhalmozott tapasztalatokra van bízva (nevezhetjük környezeti hatásnak, közösségi szabályoknak, vagy írásos etikai kódex formájában vallásnak), másik meg az egyén tapasztalatain át szûrõdik le – de voltaképpen az elsõ megerõsítése, vagy az elsõben meglévõkbõl kiinduló új meglátások, amelyek a következõ generáció számára már táptalajként szolgálnak.
Én sokkal fontosabbnak gondolom annál, hogy jól vagy rosszul cselekszünk-e (illetve, hogy cselekszünk-e, vagy sem) azt, hogy folyamatosan megõrizzük a képességet arra, hogy a jót és a rosszat egymástól megkülönböztessük – még ha sokszor (ilyen vagy olyan okból) a rosszat cselekedjük is.
Mivel nem tudunk minden embertársunknak megfelelni, ezért életünk során hol Tomoceuszok, hol pedig Gyugyuk vagyunk – mindez csak nézõpont kérdése.
Szerintem pl. az ominózus pofon pillanatában továbbra sem válnak Gyugyukká azok (sõt, inkább Tomók, és semmiféle feloldozást nem kapnak – mi alól is?), akik a saját, „elfeledett” lelkiismeretük hívó szavának engedelmeskedve „vállalják” a mártír szerepét (saját hiúságukat tejben-vajban megmártóztatva azzal, hogy aztán most milyen jót cselekedtünk!), miközben magasról tesznek azokra a hozzátartozóikra, akiknek életük végéig beárnyékolja majd a mindennapjaikat hiányuk.
Több dolgot ráadásul nem tudunk:
Vajon a megfeszített ellenálló valóban ellenálló-e?
Ha megkérdeznék, vajon mit mondana arról, hogy hogyan értékeli ezeket a döntéseket? (Mármint, hogy felpofozzák-e, vagy sem.)
Vajon mindegyik szereplõnek ugyanannyi ismerete van-e a világról, az összefüggésekrõl?
Arról már nem is szólva, hogy a pontos következményeit senki nem ismerheti tetteinek (még az órásmester sem lehet biztos abban – bármilyen keményen hangzik is –, hogy a megmentett életekbõl lesz-e újabb Hitler [vagy Tomó], vagy sem).
A Milgram-kísérlet pedig – tudtommal – egy oldalról „korlátos”. Értem ez alatt azt, hogy úgy próbálják javítani a statisztikát (kevesebben adnak áramütést, ha a kapcsolat közvetlenebb), hogy a körülményekkel pozitív érzelmeket váltanak ki a döntéshozóban (akinek a módjában áll a gombot megnyomni).
De mi lenne akkor, ha az az embert, akinek az áramütést kellene elszenvednie, egy sorozatgyilkos lenne, aki – többek között – a másik oldalán ülõ, sokkolót irányító személy gyermekeit, feleségét megerõszakolta, vagy felkoncolta volna?
Vagy csak elhitetnénk vele, hogy õ tette?
Rögtön rosszabb lenne ez a statisztika, s szinte mindenki Tomóként viselkedne – maga kívánna igazságot szolgáltatni.
Én így látom.

Engedd meg nekem, hogy rávilágítsak gondolataid helytelenségére. Egész pontosan Gyuricza úr szavainak felhasználásával fogok élni. Kedves barátom nagyon meglennél, lepve mennyire léteznek Tomoceusz katatikik és gyugyuk, mint önálló morális entitások. Gyuricza feltett kérdése nem, hogy hamis, hanem igenis valós kérdés. Senki sem állítja, hogy a nagy despotákat nem kötik a szabályok, ha figyelsz, a filmre Gyuricza pont azt mondja Tomoceusz meg van gyõzõdve róla, hogy a kor erkölcsének megfelelõen cselekszik és úgy is cselekszik. Hogy lásd, mennyire van ilyen a valós életben és nem hamis a kérdés feltevése aprópénzre váltom neked a gondolatot, azaz megmutatom néhány a valós életben lévõ személy etikai hovatartozását, azaz Tomo-e vagy Gyugyu. Hitler, mint tomoceusz teljesen meg volt gyõzõdve tettei helyességérõl. Megpróbálta õt elsodorni a tömeg vagy a testõre igen. 10 feletti a merényletek száma, amit megpróbáltak ellene. Mind kudarc lett. Külsõ hódító legyõzte gondolom, mondod te, (persze ezzel logikailag el kell ismerned, hogy léteznek Tomok a valós életben). Ceasart saját fia szúrta le, de akkor mi a helyzet, Kim Jong Unnal vagy az apjával vagy Sztalinnal, nem beszélve néhány Afrikai diktátorról. Õket senki sem sodorja, sodorta el. Az, hogy valakit kötnek a szabályok és ellenük megy, még nem jelenti, hogy sikerül is legyõzni.
Nem tudom honnan származnak azon információid, mely szerint a gázkamrába kivégzett zsidók tudtak kivégzésükrõl, de ezen információt amennyiben hiteles biztosan szívesen vesznek az újkori történelem tanszékek, azonban jelenlegi ismereteink szerint, amit eddig hiteles bizonyítékok támasztanak alá, a zsidóknak fogalma sem volt mi lesz a sorsuk ezekben a táborokban, nem hogy tudták volna azt, hogy kivégzik õket. Sõt elárulok neked egy titkot. Ott ahol rájöttek, megpróbáltak kitörni, egy ilyen táborról van pontos és hiteles feljegyzés, ahol sikerült is. Azt a tábort Hitler lebontatta. Minimális információ maradt meg róla és nem is emlékszem pontosan, hol történt, de besétálsz az újkori történelem tanszékre, ott biztos segítenek neked ebben.
Én, nem ismerlek téged, de elég érdekesnek találom, hogy egyszer azt mondod gyugyu lennél és nem támadnád meg az õrt, ha tudnád, hogy halálba küldene, utána meg hirtelen tomoceusz katatiki lennél és felpofoznád az emberkét. De, hogy lásd, mennyire nem hazudik az, aki nem pofozná fel volt 1961-62-ben egy kísérlet, amelyet Stanley Milgram vezetett. Milgram kísérlet néven vonult be a történelembe. Valójában, a kísérlet célja a résztvevõk hatalommal szembeni engedelmességének vizsgálata volt, amikor olyasmit kérnek tõlük, ami lelkiismeretükkel ellenkezik. Pont, mint a pofon a filmben, csak itt áramütést kell adni egy nem látott embernek. Az emberek 65% tudta csak megadni a halálos áramütéseket. Abban a változatban, mikor a áldozattal való kapcsolat a legközvetlenebb volt, a résztvevõknek a karját fizikailag rajta kellett tartaniuk egy lemezen, az engedelmességük csökkent, bár még így is 30%-uk csinálta végig a kísérletet. Szóval hidd, el az emberek egy jelentõs része nem hazudik akkor, amikor azt állítja, nem tenné meg.
Akkor most nézzük a kérdésedet. A diktatórikus rezsimeknek tök mindegy, hogy te meggyûlölöd-e magadat vagy nem! Ez alól egy kivétel van. Nekik összesen két érzelem a lényeg, hogy akik mellettük állnak azok hûségesek legyenek hozzájuk (bólogató kutyák) és az egyet nem értõk pedig féljenek, és azt érezzék, hogy velük mindent megtehetnek, tõlük mindent elvehetnek. Ezért mindent megtesznek. Egyes tetteknek a következménye az, hogy egyes emberek meggyûlölik magukat. De ez csak okozat és nem cél. A kivétel a megkinzott ember, akibõl ki akarnak szedni valami információt, mert az aki meggyülöli önmagát az hamarabb is törik meg.
Legyen szép napod és remélem tudtam segíteni!

Tomoceusz Katikik vagy Gyugyuk nem léteznek önálló morális entitásként. A Gyuricza úr által feltett kérdés hamis. Az ember onnantól, hogy közösséget alkot szabályok szerint él. Még a legnagyobb despotákat is kötötték szabályok, ha más nem a saját szocializációjuk során felszedett morális gátlások vagy a hatalom megtartása érdekében követett szabályok. Ha valaki ezzel nem törõdött elõbb-utóbb elsodorta a tömeg ellenállása vagy külsõ hódítók vagy egy testõr kardja.
A Gyugyukról pedig a gázkamrába araszoló zsidók jutottak eszembe, akik tudták hova tartanak. Mégse mentek nekik az õröknek. Tudom én. Szikrányi remény volt bennük, hogy túlélik, hogy a zuhanyrózsákból nem Cyklon B, hanem víz fog ömleni és pont ez a szikrányi remény volt az amiért nem rontottak az õrökre, a biztos halálba. Valószínû én sem tettem volna meg.
Valaki elmagyarázná miért jó az egy diktatórikus rezsimnek, ha alattvalói meggyûlölik saját magukat? Komolyan válaszokat várok.
A pofont pedig lekevertem volna az életemért. Hazudik, aki nem.

Maximálisan nem érdekli a csatornákat. Egyébként meg nyugodtan javasolhatják, hogy megvehetõ DVD-n, bár ez a hozzáállás önmagáért beszél.

Zseniális film, akárhányszor láttam eddig, mindig hatalmas élmény volt.

Zárójeles megjegyzés:
(Értem én, hogy a mostani árvízi helyzet - amikor a tv adja a filmet - mindent felülír, de talán mégsem kellene játékfilmek vetítése közben az adományok számlaszámát egy nagyon hosszú szöveg kíséretében rávetíteni a film alsó harmadára - ezzel teljesen agyonvágva egyrészt az élményt, azonkívül ha valaki mondjuk fel szeretné venni a filmet, hogy meglegyen a gyûjteményében, akkor a felvételbe is sikeresen bele lehet így rondítani, tisztelt tv csatornák... Azt a másfél órát talán ki lehetne bírni. Aki támogatni szeretné az árvízkárosultakat, az nem egy játékfilm közepén fog a homlokára csapni, és a telefonhoz rohanni, hogy adakozzon, mert a többi mûsorokban, minden hírben, állandóan csak errõl van szó, tehát ha akarta, már régen megtehette...)

Ezt a filmet napjainkban, ilyen színvonalon szerintem nem lehetne leforgatni.
Nincs hozzá rendezõ, (Szabó Istvánnál rezeg a léc, de lehet, hogy ez a feladat még az õ képességeit is meghaladná), nincsenek ilyen karakteres, zseniális színészek, - fiatal tehetségek persze vannak, de Latinovits, Õze, Márkus, Dégi és a többiek olyan magasra tették a mércét, hogy a maiak közül a közelükbe sem jön senki.
Talán operatõrök tekintetében állunk évtizedek óta töretlenül a világ élvonalában, de az önmagában egy jó film elkészítéséhez valószínûleg kevés.

Én személy szerint a - szerintem méltatlanul elfelejtett - Macákot játszó Vándor József színésznek, a nyilas keretlegény szerepének megformálásáért adtam volna valami nívódíjat, vagy legjobb mellékszereplõi díjat, olyan félelmetesen hiteles volt.

Azt hiszem, "Az ötödik pecsét" nem csak a magyar, hanem a világ filmgyártásának is az egyik legkiemelkedõbb darabja.

Jellemek:
1.-"fényképész": nagyon veszélyes ember, elhivatottnak hiszi magát, az a véleménye neki mindenhez megvan az "erkölcsi alapja", látszólagos elhivatottsága alapján minden disznóságra képes és még azt is hiszi hogy igaza van.
2.-"kisemberek" (erkölcsi értelemben): csak élik az életüket minden különösebb cél nélkül. A film végén azt hiszik hogy sarokba szorítottságukban valami nagyszerût tesznek pedig csak annyi történt hogy néhány percre kiléptek egész életük szürkeségébõl.
3.-"órás": egy olyan ember viselkedése akinek célja és valódi elhivatottsága van, ehhez képest az a bizonyos pofon számára csak színjáték. Õ az aki igazán bátor, csak mosolyog amikor a többiek pedofiliával vádolják, hiszen a többiekkel ellentétben Õ nemcsak dumál hanem élete kockáztatásával menti is az üldözötteket.
(idézet egy másik filmbõl: "minden kis hangyának meg kell tennie a magáét")
EZ az igazi "HIT" amelyet csak belsõ tartás adhat, ellentétben a "csoporthoz tartozás" hamis "hitével", amelyik elveszi az emberek hitét és egy rájuk erõltetett szlogennel helyettesíti lehetõleg könnyen emészthetõ óvodás szinten.

Elolvastam a cikket. Vajon miért haragudott a cikkíró Bencze Ferencre, hogy egyedül õt nem említette az abszolút fõszereplõk közül?