Örömmel jelentem, hogy az intézmény új produkciója az elõzetes, nem mindig és nem okvetlenül rokonszenvezõ várakozásokhoz képest több mint tisztes helytállás: egy bravúros vállalkozás összességében sikeres eredménye. Bravúros, mert egy õs-klasszikus, csaknem 80 esztendõs produkciót hív ki nemes versengésre, ám -egyelõre?- nem váltja le a sokak által óvott-tisztelt régit sem. Az ismert tévés mûsor címét kérdõjelesen kölcsön véve unokáink is látni fogják? Ahogyan ama régit, az "1.0-t" az akkoriak gyermekei, unokái azaz mi láttuk-látjuk sokadjára, fogják-e a 2.0-t is látni a késõbbi generációk? Válaszom egyértelmû: nem és ez így van, így lesz rendjén. Ami örök, állandó érték: a muzsika és a librettó; a változó, megújuló elem egy színház, különösképpen egy operaház esetében ezen örök értékek megújuló színrevitele, a változó világok mindenkori megjelenítése a társulat lehetõség szerint legjobb, szükség esetén vendégszereplõkkel kiegészített erõivel.

Az Operaház ezúttal a színpadra állítást bízta külföldi vendégekre: a rendezést Damiano Michieletto, a díszlet- illetve jelmeztervezést Paolo Fantin és Carla Teti jegyzi. A Ház elképzelésétõl nyilván nem függetlenül a három alkotó az egyetlen járható utat választotta, amikor a cselekményt napjaink Párizsába helyezte: "korhû", "klasszikus" vonalon szembetalálták volna magukat a Nádasdy-Oláh-Márk trió klasszikusával és a "klasszikus színrevitel"-ütközetbõl aligha a maiak kerültek volna ki gyõztesen. Innentõl fogva a két színpadra állítás bárminemû összehasonlítása, rangsorolása okafogyottá, tudománytalanná válik, csakúgy mint "régi nagyok" egykori teljesítményének számonkérése a maiakon. Különösképpen a Bohémélet esetében, amely minden fájdalmassága, megindító tragikuma, Mimi szomorú halála ellenére valahol az örök fiatalság diadala: öt életerõs, tehetséges, nehéz világunkban helyét keresõ fiatal ember olykor szomorú, néha tragikus, nyomorgó-nélkülözõ, veszekedõs, de gyakran bohó, mondén, szerelmet, harsány vidámságot sõt bohóckodást sem nélkülözõ életének megkapó lenyomata. Életük egyik -eltérõ mértékben!- szomorú epizódja Mimi betegsége majd halála. Ám az élet nem áll meg. A Momus elõtt továbbra is kavarog a vidám tömeg, a városhatáron ezentúl is minden hajnalban megjelennek majd portékáikkal a kofák...és a festõ ezentúl is fest, a filozófus filozofál, a zenész zenélni fog...és szenvedõ fõhõsünk, a költõ is róni fogja sorait az el nem égetett papírra, legfeljebb egy katartikus élmény, kedvese elvesztése új ihletet ád majd neki.

Ebben a miliõben szükségképpen fiatalok, igazi fiatalok alakítják a fõszerepeket. A négy bohém fiú jelenetei végre frissek, fiatalosak, életteljesek: Nagy Zoltánnak köszönhetõen egy hallható, erõteljes Schaunard játszik és énekel, ahogyan Kiss András Colline-ja is végig hangsúlyosan jelen van, Kabátáriája megérdemelt jutalom neki is, a nézõnek is. Haja Zsolt Marcelloja erõteljes alakítás, világos, magas baritonja biztosan szólal meg és szól át, ahol át kell szólnia. Nem tudom ugyanezt visszaigazolni Boncsér Gergely esetében. A voce tiszta, nagyon szép, kiegyenlített, magasságai biztosak, a dinamika azonban kevés. Rodolfónk hangja gyakran alig jön át a zenekaron, az együttesekben pedig többnyire elvész. Nem értettem tébláboló, tétova, hogy ne mondjam, olykor mulya beállítását, a "szemüveges hõsszerelmes" figura nem az õ hibája, valószínûleg rendezõi (bal)fogás. Az egykori -részben ma is- operettbonviván valós szerepköre, a hang jelenlegi állapota szerint legalábbis, inkább a bel canto világa felé mutat. Szakács Ildikó, akit eddig nem ismertem, vonzó színpadi jelenség, jól mozog és biztos technikával adja elõ Musetta sláger-keringõjét, a rendezõ jóvoltából szerfelett hatásos színpadi tálalásban és másutt is "ott van". A lírai koloratúr-szubrett fachban nem lesznek különösebb gondjai. Az elõzetes várakozások Mimi megszemélyesítõje, Sáfár Orsolya esetében voltak a legaggódóbbak. A figura igazi 21. századi lúzer, színészileg jól eltalált. Megjelenései hangsúlyosak, testbeszéde és az egész alakítás elhitetõ erejû. Ám a hang -tenor kartársáéhoz hasonlóan- ebben a szerepben nincs a helyén. Amit számomra legutóbb Laurettaként, Norinaként bebizonyított: hangja a magas lírai szoprán-koloratúrszubrett fachban érzi jól magát, közép- és mély fekvésben forszírozott, elsikkad, emiatt -hangilag legalábbis- a hímzõlányka szomorú sorsa kissé eljelentéktelenedik. Gárday Gábor is az operettszínpadról importálja -sikeresen- Benoit alakját, Geiger Lajos a szánnivaló Alcindoro szokásos figurájához képest impozáns megjelenése ellenére sem adott súlyt rövid szólamának. Kovács János zenekara fajsúlyosan, élvezetesen tolmácsolta a mester könnyfakasztó, mindig telibe találó dallamait, a kórus a II. felvonásbéli nagy zajongásban kicsit eltévedni hallatszott, a III. felvonásban szólisztikus szerepet kapó kofák helytálltak.
Mögöttem egy házaspár férfitagja ezt kérdezte: ugye milyen szép elõadás volt? Neje válasza: ez egy jó elõadás volt. Mindkettõjüknek igaza van, de egy hölgynek természetesen mindig és még inkább igaza van.