Nem mintha koromnál fogva túl sok jogom lenne a kelet-európai rendszerváltásokról beszélni (bár anyám elmondása szerint már három évesen figyelemmel kísértem, sõt, kommentárokkal is illettem az Országgyûlés üléseit), mégis azt kell, hogy mondjam: a "Bolse vita" egyik legjobb film, ami ebben a témában született.

Fekete Ibolya a mai magyar kontextusban rettenetesen jó rendezõnek (de amúgy is kiemelkedõ alkotónak) számít...
Dokumentumfilmjei mindig a dolgok sûrûjébe hatolnak, lett légyen szó Dárday István vagy Simó Sándor életmûvérõl, vagy Böjthe atya munkájáról, játékfilmjeit pedig elsõsorban furcsa, szikár látványviláguk és az ezzel párosuló mindig nemzetközi, mindig internacionális közegbe helyezni akaró törekvés teszi egyedivé, szemiotikailag utánozhatatlanná és magyarrá...

A "Chico" volt ennek az iskolapéldája, amely alig játszódik Magyarországon, mégis végig, ott érezzük egy sötét sarokban vagy a bokrok aljában a "magyar miliõt" (talán mert a fõkarakter is félig magyar) - érdekes egyébként, hogy az ott fõszereplõ Eduardo Rózsa Flores már ebben a filmben is szerepel (amúgy kisstílû maffiózót játszik)...

A "Bolse vita" akár elõtanulmány is lehetne, de persze jóval több annál: egy erõs film fantasztikusan fényképezett képekkel és olyan utánozhatatlan hangulattal, amelynek rám gyakorolt hatása eleve lehetetlenné tenné, hogy ne legyek elfogult, ha beszélek róla - mégis próbálok tárgyilagos lenni...


Nehéz lenne keresni azt a bizonyos mondanivalót, de nem azért, mert nincs, hanem azért, mert a számtalan érdekes gondolat itt olyan izgalmas formákba rendezõdik, amelyek felfedezésénél csak a köztük lévõ kapcsolatok megtalálása a nehezebb.
Legalább is elõször így tûnik, mert aztán hirtelen rájövünk, hogy az egész csupán egy bonyolultságában is oly egyszerû Mandelbrot-halmaz. Mi más izgatná Fekete Ibolyát, mint bárki mást, aki valaha érdemben kívánt foglalkozni a rendszerváltások kérdésével: Európa...

A "régi-új" Európa kérdésköre, ami az idõszakban Lars von Triert az Európa- és Szabó Istvánt a weimarizálódás-trilógiája, Enyedi Ildikót az Én XX. századom, vagy Tarr Bélát a Kárhozat elkészítésére inspirálta, vagyis egész pontosan az a probléma, hogy hol kezdõdik és hol ér véget Európa, legfõképpen pedig: mi az az Európa?

Ugyan születésének éve, 1995 már nem része ennek a periódusnak, Fekete Ibolya "rendszerváltásfilmje" még mindig ezeket a kérdéseket boncolgatja, kitûnõen illusztrálva azt, hogy a probléma egyáltalán nem tekinthetõ megoldottnak, csak azért, mert már nem beszélnek róla.

A "Bolse vita" tehát Európáról szól, Budapesten, 1989-ben. Azon a Budapesten, amelynek a korabeli életérõl szerintem még a Szomszédok ominózus részeibõl is könnyebb értesülni. Az itt szereplõ Budapest ugyanis nem a mi Budapestünk, vagy legalábbis az itt élõ többségnek biztosan nem a Budapestje.

Ez ugyanis, a manapság oly divatos kifejezéssel élve, a "multikulti" metropolis, az örök átutazók városa: egy tranzitcsomópont, egy karavánszeráj, amelyben az impressziókból épített légvárakban összetört sorsok méláznak kicsit egy sör és egy gitár (vagy egy szaxofon) társaságában, aztán el is tûnnek, olyan hirtelen, ahogyan jöttek (többnyire nyugati irányba)...

Ez már Európa?

Igen, Europa - Klemens Metternich kijelentésével ellentétben - nicht "endet on der Ballplatz".
Csak kérdés, hogy ez olyan jó-e nekünk?

Mert Európa nem csak az "életszínvonal" meg a dzsídípí, Európa, ahogy Lars Von Trier már megfogalmazta 1992-es Európájában, egy expresszionista lidércnyomás is, egy mindig a legrosszabbkor bekövetkezõ, elkerülhetetlen, megsemmisülésbe hajló létállapot (ezt példázza a fõkarakter, Szergej sorsa is), s ezt ugyanúgy érezni Brightonban (ld. a film utolsó képsorait), mint Budapesten...


... Kívülálló érkezik Európába és felsóhajt: "Na, végre csak eljutottam idáig..."
Õ Szergej, aki a messzi Szovjetunióból érkezett Budapestre, csak egyike a karavánvárosban ideiglenesen megpihenni készülõ "összetört sorsoknak"...
Aztán kisvártatva összefutunk a többi szereplõvel is: két orosz pasival és egy angol és amerikai lánnyal - hol máshol, mint egy kocsmában, az átmenetiség szimbólumában...

Átmenetiség: karavánszerájban vagyunk, ahol bájos hölgyek és szimpatikus urak múlatják idejüket egymás és a társaságában, amíg aztán el nem jön a távozás ideje...

Budapest, a karavánszeráj...

Ennél ragyogóbb hasonlatot nem is találhatnánk, a rendszerváltás átmeneti mivoltára, furcsa, lebegõ pozíciójára: kelet a nyugatban, nyugat a keletben, ismerõs, mégis oly idegen, ahogy a film is mutatja: alig hangzik el benne magyar szó.

Bizony, idegen is marad, egészen addig, amíg nem leszünk képesek átérezni, hogy ez Európa kettõs arculata, ez az ami minket is azzá tesz, amik vagyunk, Európa részévé: visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul...


Fekete Ibolya filmje errõl mesél nekünk. Szikáran, a recsegõ-ropogó orosz és a kellemkedõ angol nyelv hangjain, Európában, Magyarországon, 1989-ben, 1995-ben, 2009-ben, mindenkor...

Elsõsorban arról, hogy nem kell, mert nem is tudjuk, egy pillanat alatt "beburkolni" Európát: kezdjük kis falatokkal, "fogyasszuk" mértékkel. Így van talán esélyünk arra is, hogy minden eddiginél helytállóbb módon definiáljuk azt a fogalmat, amelynek lététõl nem függetleníthetjük életünket, akár akarjuk, akár nem (bár szerintem jóval kevésbé szeretnénk mink européerek lenni, mint ahogy azt gondolnánk...)

Mi, magyar értelmiségiek.
Már ha létezünk még páran - egyáltalán...