Kívànsàgod teljesült 👍🙏

Most, hogy megnyílt a Szépművészeti Múzeumban a Csontváry kiállítás, műsorára tűzhetné valamelyik adó a filmet.

Lenyűgözően jó szöveg!

Örök rejtély marad, hogy milyen lett volna Latinovits a kettős szerepben, de a sors talán nem teljesen vak, és ennek így kellett lennie. Ez a csont-és-bőr bolgár színész, akit szerepe szerint élve fölemészt a színészi munka intellektuális gyötrelme, sokkal Csontvárybb nekem.

A hétköznapjaink tele vannak olyan nőkkel, akik nem vehetik fel a lelki tisztaság mellényét, mert érdemtelenek rá ("te szerencsétlen!"). Vannak néhányan, akik fölvehetik.

A képek, az atmoszféra sokat nyomnak a latban a pontozásnál.

A film kritikát lehet egyszerűbben is és érthetőbben is. Ez egy fostalicska.

Jó a szöveged.

iszonyúan vontatott és a zene az szörnyû, oké, hogy szegénykém eszelõs lett, de a zeneszerzõnek nem kellett volna követni... gerjed a tv-m IS. Ez sajnos nem egy jól sikerült film.

Maradok a populáris filmeknél ott legalább megértem mit akarnak.

13 hozzászólás? Úgy látszik a magyar kultúrára (sõt: Magyar Kultúrára) szomjazó mélymagyarok másfelé bóklásznak. Szánalom. Most már legalább 14...

Ki írta az alantit?

A hiány dokumentuma.

A hiányé, mégpedig egyrészt aképpen, hogy Csontváry Kosztka Tivadarról nemigen lehet filmet csinálni. S a hiányé, amely a Csontváry-féle szellemi kolosszus megmagyarázhatatlanságát bizonyítja. Legalábbis Huszárik-korabeli megmagyarázhatatlanságát...

Torzó maradt - idegen és szétesõ. Idegen korától, idegen a magyarságtól, idegen önmagától...

A "Csontváry" nem jó film.

Minden ellenkezõ híreszteléssel szemben, bizony, így van.

Mondhatnám, hogy el sem lett volna szabad készülnie, de, bizonyos elszigetelt véleményektõl eltekintve, a magyar szellemtörténet nemigen fogadta magába...

Még tud ilyeneket, még képes ilyen szilárd értékítéletekre, ez az elnyûtt és elkopott magyar szellemtörténet!



Huszárik Zoltán ragyogó pályája furcsa pálya.

Magyar pálya.

Tornyai János "Bús magyar sors"-a juthat róla eszünkbe. Az a kavargó, fortyogó sötét barnaság, s a csontos ló, ahogy még megy és húzza magát. Ide, erre a "homokos vizes síkra" vezet az "Elégia" áldozati állatainak útja is. Erre a pusztaságra, ebbe a barna kavargásba. Ebbe a csontos, önmagát is meghazudtoló és felülíró gebe-létezésbe...

Önsors-sejtõek a rövidfilmek is. Roppant mélységeket és magasságokat tárnak fel, formákat és indulatokat rezegtetnek meg a maguk roppant, arany ragyogású, szittya pompájában, s erejük talán rövidségükben, tömörségükben rejlik.

Világ-boncolásuk élve-boncolás. Kín. De egyben túl is mutat a kínon: az egyetemes és örök dimenziókra nyit ablakot. S a végére mindig ezek az egyetemes és örök dimenziók - roppant tiszta, alpesi levegõvel, orkán erejével - törnek be a víziókba, elmosva kínt és elsöpörve a régi csont és bõr gazdatestet.

Már erre is igaz: hogy nincs még egy ilyen tünemény. De a "Szindbád" szikár hedonizmusa (sic!) még ezen is túlmutat, még ennél is egyetemesebb. Félelmetes párbeszéd ez, Krúdy által, Krúdyval, a szûzkurva Pest infernójában, ahol dorbézolós esték után nyílik a tudat és megszólal a lelkiismeret, régi asszonyokról és régi felelõsségekrõl borongva. Aztán jön a Teufelspitz és a velõs pirítós. És a kijózanodás. Az elmélázás, az életmûvészet, s végül megint a dorbézolás, vagy a Hét Választófejedelem, az udvari intrikák, a Pilisy Róza házának intimus titkai.

S közben mindig pusztába mormogott, keserû szavak - egy önbeteljesítõ kor önbeteljesítõi - kovászai. S micsoda színészek, micsoda félelmetes dimenziójú alakítások - megint azok az örök dimenziók. A Latinovits legszentebb és legmagyarabb poézise, a Ruttkay Éva, a Dajka Margit és a többi asszonyi-mozaikdrabkája, mind a maguk sajátja, s mégis mind Krúdy-é és mind Huszáriké.

A magyar filmtörténet egyik csúcsa: formanyelve formanyelv. Valódi és önálló: organikusan építkezõ. Miként Kós Károly építészete és Kodály Zoltán zenéje. S épp ezért olyan magyar - mert mélyen gyökerezik a kárpáti talajban. Olyan mélyen, hogy már nem is kárpáti - magva messzebbrõl jött Baskíriánál, s messzebb az Etil olvasztótégelyénél. Valahol õseredetünk titkos fogantatásában, valahol az õsmonda magasztos jelképiségében lakozik. Ott, ahova talán még Krúdy sem álmodhatta.

Olyan mélyen, a Fehér Ló méhében, a nemzetgenezis elõtti utolsó pillanatban - ahol Csontváry képes volt meglátni és láthatóvá is tenni a születés elõtti utolsó nekiveselkedést. Lehet, hogy osztrák-magyar egyenruhába öltöztette, mint, a titokzatos, eltûnt "Honfoglalásán" - de mégis, abban is ott lüktet tézis, antitézis és szintézis kavargása, a maga isteni teljességében.

A Szindbádban ott, s Csontváry-ban - az igaziban - is ott. Kár, hogy mikor a kettõ találkozott, nem született meg az, aminek meg kellett volna...



Mert ha a valahai magyar rendezõk közül valaki, hát éppen Huszárik lett volna egyedül predesztinálva Csontváry megértésére és megértetésére. Õ mindenkinél inkább érzékíteni tudta volna az õ szellemét.

Más nem, csak õ.

Talán az 1975-ös tv-játék váltotta volna meg a világot?

Az elsõ Csontváry-film, amelyben Õze Lajos játszotta el a festõt? Egy film, amely azzal végzõdik, hogy a Madaras József játszotta darabos Lukács György (!) egy soha meg nem történt jelenetben, "megmagyarázza" Csontváry-t - Csontváry-nak. Az éhezõ, haldokló festõnek elmondja, hogy õ ki a fene. S hogy az õ ideje lejárt, de majd a proletármilliók...

Majd azok..

Igen, készült ilyen!

S még szép, hogy irreleváns!

De ez az utolsó Huszárik-mû, ez a kivert gebe, ez a szerencsétlen, korcs semmi, ez a "Csontváry"-nak csúfolt szerencsétlen gnóm is az!



Elképzelte magának a legnagyobb napút festõt.

Elképzelte - kitalálta. Megcsinálta. Épített magának egy Csontváry-t (amint robotot szokás!), saját képére formálva azt - természetesen. A valóság helyett konstruált egy valóságot - Csontváry-naplórészletekkel, festményekkel és megelevenített (!) piktúrákkal szentesítve a teljes fikciót.

Na, és ez a bizonyos szentesítés nem sikerült.

Ez csúszott félre, de nagyon. Ez akadályozta meg, hogy az egyetlen magyar mozgóképes, aki hozzá tudott volna szagolni Csontváry-hoz, csinált róla egy olyan filmet, amely sem filmnek nem tekinthetõ, sem Csontváry-nak.

Persze végképp igazságtalanok lennénk Huszárikkal, ha nem említenénk meg, hogy õ csak az egyik felét ismerte a hiteles Csontváry-narratívának. Annak ugyanis két fele van - az egyiket Németh Lajosnak, a másikat Papp Gábornak hívják.

Németh Lajos volt az anyag, az olaj, a vászon, a festék. Õ volt az elsõ, aki el tudta helyezni Csontváry-t kora mûvészeti diskurzusában. Kijelölte helyét és teljességgel kielemezte alkotói magatartását, mûködését, ténykedését. Mint mûvészt, tudta értelmezni, de mint individuumot és alkotót, mint szenvedõt és felemelkedõt is. Viszont valami még hiányzott belõle: valami nagyon lényeges.

S ez volt Papp Gábor. A magyarság és egyetemesség: az évkör és a napút, a mítikus történelem, a csillagúti önazonosság felfedezõje. Õ mindezt meglátta Csontváry-ban - a felkavaróan keresetlen õs-jelképek teljes és hiánytalan rendszerét. Õ fedte fel a struktúrát, amelyen keresztül megértve Csontváry-t, többé nem valami egzaltált palinak kell tekintenünk, hanem a magyarság egyik legnagyobb festõjének, akinek számos képe sorsutunk beteljesülésének páratlan manifesztációja.

Huszárik ismerte Németh Lajost. Bizonyára forgatta az általa szerkesztett vaskos emlékkötetet, bizonyára áttanulmányozta az általa feldolgozott életanyagot is. De nem ismerhette a tíz év múlva fellépõ Papp Gábort. Nem érthette, nem láthatta, hogy mirõl is van itt szó - hogy miért nem játék és miért nem puszta õrület, Csontváry játéka és Csontváry õrülete.

Õ sem kezelte akként, persze.

De mégsem szégyellte holmi érdektelen és olyannyira karakter-idegen magánéleti (Csontvárynak nem volt magánélete, és minden ellenkezõ híresztelést tessék elfelejteni!), s még idegenebb társadalmi diskurzusba szorítani az õ sokkal õsibb és organikusabb nagyságát.

Huszárik, aki a Szindbádban õsit és organikusat teremtett, a Csontváryval mesterkéltet és természetelleneset hozott létre. Egy szerencsétlen, groteszk, távirányított bábot, amely ráadásul a történet során még fel is lázad alkotója ellen.

Hja, történet - tényleg...

Az nem nagyon van!

Mert ez itten, kérem, posztmodern. Ez itten, kérem, most nem fontos.

Struktúra? Történet? Ok-okozati prioritások? Minek, ha minden - méghozzá teljesen - fiktív?

S még öt-tíz percben, ahogy a rövidfilmeknél, elfogadnánk magunknak efféle Csontváry-torzót. Igen, annak lenne létjogosultsága! Mi több, szeretnénk is azt a filmet, mert bevallottan lenne tökéletelen és hiányos - és rövid!

De nem!

Huszárik másfél órán keresztül gyúrja-dagasztja, személyiséget kettõzve, fölösleges álmûvészieskedésbe bonyolódva, túlesztétizálva azt, amit nem kéne túlesztétizálni. Igen, ez a film, hiába esztétikus, ha fiktív - s ezért túlesztétizált, túljáratott, túlpörgetett, hiteltelen.

Itt-ott Gustav Klimt, máshol Chagall - teheti, megteheti.

Mûvész úr.

Direktor úr.

"Bús magyar sors"-úr!



Sajnos azonban nincsenek ilyen formabravúrok következmények nélkül!

Hiába a tisztelet Huszáriknak, hiába a nagyság és a mûvészi teljesség életmûvében: a Csontváry-kegyetlenül kilóg és nagyon igaztalan. Méltatlan film, hazug film, hiányos film.

Nemcsak a hiány dokumentuma, de a teljességé is, ami lehetett volna belõle, s ami végül nem lett, mert nem lehetett. Fájó, fájdalmas, szomorú hiány.

Huszárik nagy hiánya...

Miért, mi volt az ajánló neve?
Egyáltalán, mirõl van szó?

A film ismertetésénél van egy 2 soros fölvezetés, név nélkül.Gondolom, nem arra gondolsz. De akkor kire?

Engem annakidején lenyûgözött ez a film. Lehet, hogy azért, mert Csontváry a kedvenc festõm? Vagy tán azért, mert Huszárik az egyik kedvenc rendezõm?
Mindenesetre ma megnézem újra, ha fenn tudok maradni...

Mûvészrõl egy mûvésztõl. Nekem ez túl sok volt így egyben.

Ehhez. A. Filmhez. 2. (Két). Hozzászólás. ? Hacsak nem a film nagysága miatt maradtak tátva a szájak - remélem.

Már az ajánló neve is sok jó reményt árul el. Nagyon szeretem az ilyen jellegû filmeket is. Nagyon sok festõ életét sikerült eddig megismernem és örülök, hogy leadják.