Legutóbbi soraim óta, masszív szünet után, visszakerült hozzám a könyv, és néhány kimaradt fejezetet hanyagolva, újra elkezdtem olvasni, és végre elõkerült Palácsik ügye. Azt a bizonyos esetet, kellõ részletességgel írta le, de az elõzmények valószerûtlenül, és összefüggéstelenül zavarosak, elnagyoltak. Abból amit ír, nem volt reális, és indokolt az õ utolsó találkozásuk azon a bûnös napon. Mindenesetre volt amit igenis el tudtam neki hinni, és már korántsem gondolom úgy, hogy Tímea egy ártatlan bárányka. Összességében talán elérte a célját a könyvel, mégis értõ olvasó szemében szent meggyõzõdésem, hogy rengeteg helyen öngól az egész. Talán csak épp az ügy szempontjából szerencsés.

A könyv egyharmadán vagyok túl, és nem tudom hogy fogom-e valaha folytatni. Egyrészrõl azért, mert ajándékba vettem valakinek, és már nincs nálam, másrészrõl pedig azért, mert amellett, hogy egyre undorítóbbá válik számomra a színész, saját sorain keresztül, a könyv legnagyobb része nem is arról szól, ami miatt az ember egyáltalán kíváncsi lesz rá.
"Az igazság" Szerintem ezzel a címmel, leginkább A Palácsik Tímea féle vád igazság tartalmára célozgat, melyrõl az õ saját emlékképei egészen mások. Ahhoz képest errõl ír a legkevesebbet. Gyermekkorát szerintem eddig a kutya sem vitatta, senki sem kérdõjelezte meg, szóval nincs róla mit beszélni. Pláne, hogy mint utóbb nyilatkozta is, nem gondolja úgy õ sem, hogy sanyarú gyermekévei volnának iszákos, vagy erõszakos viselkedésére a mentségek. Akkor meg miért az egész ? Miért kell egy amúgy 100 oldalas könyvbõl, 352 oldalasat csinálni ?
Másrészrõl viszont érdekes gyermekévekrõl számol be, melyek bizony mozgalmasak, kalandosak voltak, de ugrál az idõben ide-oda, fejezetenként visszatér ugyanarra, amit már egyszer, vagy netán kétszer is leírt, és ugyanazokat a mondatokat olvashatjuk újra. Nekem személy szerint, nem egy történet kapcsán, erõs ellentmondások is érezhetõek voltak benne. SPOILER PL Tíz éves éves koráig bepisil, mert annyira ki vannak az idegei az otthon látottaktól, és gyakorlatilag egy szorongó, félõs kisfiú képét festi le önmagáról, akin mindenki látja, hogy állandóan rosszkedvû. Ahhoz képest kórtársait meghazudtoló módon, egyik osztálytársnõjét fogyasztja a másik után, két osztálykirándulásos hányás közt, és hol a szájukban, hol a bugyijukban, vagy a melltartójuk alatt matat. Úgy látszik ezeket a lányokat nem zavarja a róla terjengõ rengeteg gúnyos megjegyzés, miszerint Danu a hányós, Damu a húgyos. Miközben az anyáját kénytelen otthon már 4 éves korától nézni, amint vele egy ágyban kefél az apjával, és más idegen férfiakkal felváltva, továbbá veszi szájába egyikük nemiszervét, és szúrja õt villával fejen, Rolandgyerek saját magáról romantikus, intelligens, kedves emberpalántaként nyilatkozik, udvarol a lányok tucatjainak, kikrõl következõ mondataiban már csak úgy beszél, mint a lányokról, akikkel "basztam" . Számomra nem kicsit következetlen, és ellentmondásos történetek ezek. Amikor pedig épp nem magáról ír, akkor szüleirõl, nagyszüleirõl, testvéreirõl, és egyéb rokonokról, a nagy, és hatalmas, legyõzhetetlen, mindent túlélõ Damu családról, akiket próbál úgy leírni, mint a végtelenségig okos, becsületes, talpraesett, nagyon szertõ, és egymásért mindenre képes emberek, lassan már egész kis tömegét,és akik minden elõítélettel szembemennek. Lényegében viszont mégiscsak tökéletes lírást adott egy tipikus cigány családról, pár abszolút hihetetlen adalékkel. ...spoiler vége...
Mindent összevetve, bár ugyanakkor legalább ennyire komikus is az egész. Körülbelül a felét hiszem el annak, amit eddig olvastam tõle, és könnyen lehet, hogy még az is túl sok. Egy viszont biztos, ember még nem sajnáltatta, és dicsérte saját magát ennyire agyon, sem szóban, sem írásban, sehol, mint Õ.