Elīna Garanča neve, hírneve ki tudott robbantani hétfő esti -otthoni- komfortzónámból, pedig nem kedvelem a zenekari opera- és potpourri (gála)esteket, nemigen járok ilyesmire, és a tegnap esti koncert ilyen volt a javából...vagy nem is annyira a javából, már ami a műsort illeti. Hogy Elīna Garanča viszont a "javából" sőt, a legjavából van, az számomra bizony kiderült az Erkel Színházban, de erről később.

Előre be nem jelentett, szokatlan eseménnyel indult a koncert: a zenekar az elsötétített nézőtéren egy gyászzene-féleséget játszott, sajnos nem ismertem fel, majd hangosbemondón közölték, hogy az elmúlt percekben a megemlékező zene a kommunizmus áldozatainak emléknapján a kommunizmus áldozatainak szólt. ("Félre": vajon minden zenés színház hasonló megemlékezést tartott? Vajon minden esetben megemlékeztek volna előadás -mondjuk egy Szerelmi bájital- előtt e szomorú napról az Erkelben?)

Verdi elmaradhatatlan (?) Forza-nyitánya után a jeles mezzo elsőként Eboli Fátyoldalát adta elő a Don Carlosból, persze Tebaldo és női kar nélkül: kicsit furcsán szólt ez a lebutított változat, de bemelegítő számnak jó volt. A Manon Lescaut-Intermezzo után igazi meglepetésként Cilea Adriana Lecouvreur-jéből hallottunk egy áriát, de nem a papírforma szerinti hercegnő-áriát, hanem a címszereplő Ecco: respiro appena...Io son l'umile ancella kezdetű szopránáriáját, hibátlan magasságokkal és mélységekkel. Jól sikerült Nabucco-nyitány után szünet előtti záró számként, mint az est utolsó "klasszikus" operaszámát, Eboli O don fatale-ját énekelte.Ez a pompás jelenet sokkal jobban érvényesül, amikor a Don Carlos remekbe szabott III. felvonását koronázza meg: ezúttal egy koncert első részét koronázta meg.

Szünet után jelentős hígulás következett be, már ami a műsort illeti. Nem annyira a Valse triste-re gondolok, e szép, borongós és ihletetten előadott Sibelius-miniatűrre. Zenekari vagy zenekarra hangszerelt dalokat énekelt a továbbiakban Garanča, csupa szép, szomorú vagy vidámabb, lágyabb vagy érzékibb, tüzesebb dalokat szerelemről, szenvedélyekről. Grieg T'estimoját Carreras szokta volt énekelni -utánanéztem, ez Grieg op. 5-ös dalaiból a harmadik: Jeg elsker dig! azaz Szeretlek!- most mezzo kiadásban hallottuk, utána átkeltünk az Alpokon délre. A mára elfeledett Stanislao Gastaldon egyetlen ismert száma, Musica proibita is inkább tenorszám, utána beléptünk a spanyol népszínmű-operett, a zarzuela világába: Mato-Castelao Lela, Gardel El día que me quieras (ez pl.Domingoval hallható), Sorozábal La tabernera del puerto c. művei és az első ráadás, Chapi: Las hijas del Zebedeoja, valamint az egyik zenekari szám, Giménez: La boda de Luis Alonsoja is ezt a műfajt képviseli. A klasszikus zenéből Bizet L'Arlesienne-je maradt mutatóba': az Intermezzo és a híres Farandole. Nos, Garanča kétségtelenül hatásosan építette fel műsora második részét, ahogy egyre szenvedélyesebben, egyre hatásosabban -de nem hatásvadászón!- kevés mozgással, minimális színpadiassággal adta elő ezeket a zenei limonádékat. És hát Ő: a hanganyag gyönyörű, átütő erejű, rendelkezik a nem-bel canto szerepkörhöz szükséges koloratúrakészséggel, kellően sötét és kellően világos, drámai vagy lírai - hol hogyan szükséges. A közönség igazán megkapta tőle mindazt, amire a nem is magas helyárért számított s mindehhez ott a vonzó külső, megnyerő személyiség-kisugárzás és a délszaki hangulattal érdekes ellentétben álló szőke hajzuhatag, amit szünet utánra elegáns kontyba tűzött. A második s egyben utolsó ráadás sem a bizonyára sokak által várt valamelyik Carmen-ária volt, hanem Lara örökzöld Granadája. Az Operazenekar a sok helyen ismert, sok operaházzal dolgozó román Ion Marin profi irányítása alatt szépen muzsikált. Ezt a műsort énekli Garanča például májusi németországi turnéján is. Illusztrációnak a kevésbé ismert Chapi-ráadásszám itt hallgatható meg: https://www.youtube.com/watch?v=MoojXhE0rZg

Elīna Garanča áriaestje az Erkel Színházban, 2019. február 25.