Ezt a filmet Sára Sándor valamikor nagyon szépen képre rögzítette. Nem értem, miért érezték úgy, hogy az eredeti fekete-fehér fényjátékot így szét kell kontrasztozni? Morr... :( A filmre természetesen 10-es. De az utómunkát jó lenne visszajavítani.

bokor5-nek üzenem: szégyellje magát! Ő miért különb???
Csodálom, hogy ezt a stílust ill. véleményt engedték megjelenni. Vagy az adminok is ezzel értenek egyet? Szomorú.

reneszánsza van ebbõl akorból való filmeknek ,de azért ezt bemutatni minden idõk legjobb filmjei között kissé túlzás .Korábban volt egy válogatás ami figyelmébe ajánlott anézõknek érdekes és jó filmeket ,az valahogy jobban beletalált az igazságba.Igaz azt Szinetár Miklós válogatta és nem az újsütetû önjelölt Magyar mûvészeti ákádémia élén a pszeudo Liszt Ferenccel.

Azért ezek a beszólások jelzik azt a tényt, hogy itt semmi sem változott.
Az a jellegû népirtás talán ugyanaz, mint a b jellegû. Mindegyik pocsék ügy
a szenvedõk szempontjából.

Az ötvenes évek vége, valahol Szabolcs megyében (az Aradványi erdõn innen, Abapusztán túl).
Vándormozi járja a falvakat, hoznak filmet, viszik a kultúrát.
Néha maga a nehéz és drága vászon szívja el azt az igazi õsi, archaikus föld- és fû, tej- és frissen sült kenyér illatú, évszázadok során oly sokszor, száz meg száz kötéllel röghözkötött kultúrából itt, ebben a furcsa szeparált rezervátumban még megmaradt.
Mert aki fogékony rá, hogy szovjet háborús filmekkel lépésrõl lépésre szippantsák el az agyát... (s volt ilyen, istenem, nem is kevesen - ld. a mai lesújtó mellékelt ábrát)

Akármilyen hihetetlen, János dédapám, aki már meglett ember volt, itt, elõször találkozott a mozi élményével.

Érdekes, számára valahogy nem volt élmény...

- Mi történt, öregapám, milyen volt a vetítés? - kérdezte apám, talán nyomaiban a film Balázsára emlékeztetõ kisrészt még lelkes, nagyrészt már a végletekig kiábrándult fiatal értelmiségi, otthon, dédapámtól.
- Hát... csak olyan árnyékokat mutattak... - vetette oda csakúgy foghegyrõl az öreg, s ezzel a dolog el is volt intézve.


Valahol ez a számomra már csak elképzelt, apám számára hús-vér valóság-élmény elevenedett fel bennem a Feldobott kõ mértani középpontjában elhelyezkedõ, tökéletesen megkomponált "vetítés"-jelenet (film a filmben) láttán.
Az öregek odagyûlnek, nézik a mozit - a propagandafilmet.
Sára elképesztõ virtuozitással fényképezett, furcsa, fekete-fehér lángban égõ, mégis éles és felháborítóan determinált kontúroktól sújtott, a vászonba - képernyõbe - égett öregjei, lassan árnyékokká válnak.
Árnyképekké, furcsa, futurisztikus, szilárd és kimozdíthatatlan fekete gránittömegekké.
Nem, mégsem: inkább sosem-volt és sosem-lesz égre meredõ, de földbe merevedett felkiáltójel-facsonkokká...


"mint az aranymetszés..." - Iglódi István a filmben csöndesen dünnyögõ félrészeg hangja még itt visszhangzik a fülemben.

Igen, arányait tekintve a film megkomponáltsága az aranymetszéséhez hasonlóan meghatározott, megszerkesztett, kidolgozott: különlegessége mégis az, hogy a hangsúlyjelek soha nem ott vannak, ahol - látszólag - az életben...

A diktatúra az, amely eltorzítja az arányokat.
Igen, a láthatatlan nyúlós-ragacsos ár, amely lassan bugyborékol keresztül a mezõkön, fenyegetve a termés - az élet- épségét.

S hogy az eltorzult arányok között, hogy lehet mégis aranymetszés pontosságú mértékrendszert megteremteni?

Igen, ez Sára filmjének egyik nagy titka...

Az eltorzult arányok determináltságát ugyanis az alkotó (szerzõ - a film rendezõje, operatõre és egyben forgatókönyvírója - egy személy - megérdemli ezt a megtisztelõ címet) ötvözi valami egész mással, újszerûvel, a klasszikus filmes mûvészi struktúrák tükrében hasonlóan torz, valójában azonban új aranymetszést, már nem Euklidészi-geometriát teremtõ modernizmussal...

Igen: a filmes önreflexiók a szerzõi önellentmondások feloldhatatlanságának gravitációja elfelé húzza a kamerát a látszólag leglényegesebb eseményektõl.

Vajon nem Antonioni látszólag elcsúszott hangsúlyjeleit láthatjuk itt bergmani kérlelhetetlenséggel kitenni?

De bizony: filmünk kitörölhetetlen és ízig-vérig, minden képében, minden képpontjában része a közép-európai modernizmus legszebb hatvanas évekbeli hagyománainak - hazánkban alighanem egyik legjelentõsebb fejezete.

Párja a Tízezer nap (Sára képeinek örökkévaló uralkodása nyomán adja magát a párhuzam), de itt van Jancsó Oldás és kötés-e is, ami aligha kevésbé fájdalmas szenvedését mutatja be az új, cselekvõ (ahogy maga a film is az - innen jön a "cselekvõ-film" fogalma) értelmiségi-létnek (szenvedésnek), a kiszakadás-élménynek a diktatúra mindent betöltõ, sûrû, kénes levegõjében.

Az értelmiségit látjuk itt: kétszeres kiszakadás nyakatekert pozíciójában.

Közege már félig kiszakadt: barbárrá vált, mert a kapitalizmusból, kommunizmusból önkéntelenül is azt õrizte meg, ami a legkárosabb testi-lelki egészségére.
S most õ maga, az új értelmiségi készül leválni errõl a beteg csökevényrõl, lemetszeni való ágról, sõt, kimûteni való daganatról: a magyar vidék kérlelhetetlen valóságáról, legyen az bár "nagy parlag", "magyar ugar" vagy valami még rosszabb.
És mégis, ez Magyarország: az "élned, halnod kell", amibõl nem szakadhat ki, mert ha megteszi, azzal nagyot ránt a daganaton - hazáján - is.

S ha ez a kétségbeejtõen zokognivaló dilemma még nem volna elég, itt a diktatúra is.

Ha vallásosak lennõk, azt mondhatnók, tényleg csak a szentlélek tartja meg ezt a 180 fokot fordult világot (Sára vizuális eszközökön keresztül ezt maga is megmutatja a földmérõ "szemén" keresztül)...


A "Sodrásban" (egyesek szerint már Makk Károly "Megszállottak"-ja) a magyar modernizmus nyitánya.
Talán igen, talán nem, mindenesetre tény: a korabeli kritika nem ritkán méltán fogadta oly felemásan.

Megérdemelten dicsért, hiszen döbbenetes erejû, némán ordító vizualitása (és a nem kevésbé erõs soundtrack - a barokk dallamok egyszerre jelentették a transzcendencia és diktatúra determináltságát) mellett ott volt a párbeszédek semmilyensége, felemássága, néhol zokogni való mûködésképtelensége.

Úgy vélem, a szakma azért mind a mai napig kicsit túlzóan húzza le a filmnek eme szegmensét, az azonban kétségtelen, hogy más korabeli magyar filmekre is igaz ez a megállapítás - ti. viszonylag gyenge szövegkönyv áll szemben kérlelhetetlenül ütõs vizualitással.

Különösen igaz ez a Tízezer napra - vizuális ereje (és a színészi játék nélkül) nem sokat ért volna Kósa felemás, átideologizált szövegkönyve.

És kis részben mindenképpen igaz a Feldobott kõre is.

Az irodalmi forgatókönyv a három említett film közül itt a legerõsebb - gyanítom Sára mellett Csoórinak köszönhetõen - (de azért elhangzanak szánalmas banalitások is (ritkán, de kétségtelenül) - gonosz fráter vagyok, de könnyen elképzelhetõ, hogy ezek legtöbbször Kósa Lajos számlájára írhatók (ezt nem én találtam ki - tessék B. Nagy Lászlót olvasni!)?)

Viszont az is igaz: a vizualitás ereje is itt nyilvánul meg a leginkább a hatvanas évek cselekvõ-kérdezõ magyar filmjei közül.

Egy film esetében, amelyben olyan képeket kapunk, mint amelyeket a látlelet már emlegetett mértani középpontjában elhangzó himnusz alatt, s utána, a vetítés alkalmával látunk, vagy a megfordult tanyákat, s a hatalom torzóiként megkopasztott, szerencsétlen, kitaszított, elkeserítõ sorsú cigányokat (nem ritkán egészen hasonló arcok, mint Sára félig-meddig még lírai-realista 1962-es "Cigányok" c. dokumentum-etûdjében), nos egy ilyen film esetében ez magyarázatra sem szorul.

Sára operatõri mûködése alighanem a modernizmus történetének egyik legbecsesebb öröksége és egyben a miénk, magyaroké - jobban is vigyázhatnánk rá (gondolok itt egész prózai értelemben mondjuk a filmjei digitalizálására, de éppen ennek az örökségnek a (nemzetközi?) népszerûsítésére is)...


A film zárójelenete a magyar filmtörténet legerõsebb szerzõi önreflexióját hordozza magában.
A saját közegébõl kiszakadt értelmiségi most elmeséli saját történetét - bármilyen félelmetes is a kádári új-államszocializmus félig erõs szorításában, félig félpuha tunyaságában hozzá fogni ehhez a történethez, mégis megteszi, mert meg kell tennie...


ÉS MÉGIS FOROG:

Feldobott kõ: értelmiségi és földmunkás-, forradalmár- és parasztasszony-torzók egy elfeledett kor elfeledett sarkából, néma sírás és hangtalanul csikorduló fogsorok világából, bátor rendezõi döntések következtében (ezek voltak a film megszületésének létfeltételei) a HATVANAS ÉVEK VÉGÉRÕL...



Árnyékok?

Nem éppen...

Ha dédapám megéri, talán döbbenten figyeli saját népe sorsát peregni a vásznon, az életrekelt szenvedést, melynek nemességében talán még egy korban sem lehetett kételkedni ennyire, mint az ötvenes évek Magyarországán, s mégis, talán egy korban sem volt még annyira nemes, mint akkor...

S bárcsak tudnám, hogy mit mondott volna ezután...

Élménynek élmény lett volna, az bizonyos.

"Ez a setesutaság meg benne van az emberekben: sose az ellen harcolunk, aki igazán az ellenség; valahogy folyton minden elcsúszik a lényegtelen, mellékes felé."
Mert a mindenkori igazi ellenség gondoskodik róla, hogy ne is tudjuk, ki õ. De ez már nem filmmûvészet, hanem off...

Igen, kicsit setesuta volt. Talán a legdöbbenetesebb mondat Koncz Gábor (mint cigány) szájából hangzott el: "Harminc éves vagyok és meg nem aludtam ágyban, holott ugyanúgy a kezemmel keresem a kenyeremet, mint a magyarok." Meg hogy akkor még ígértek a cigányoknak gyárat: ha az megépül, mindnek lesz munkája...Érdekes volt a vén cigány pár pillanatnyi feltûnése is (manapság alig van cigány öregember). És, hogy a mai állapotokhoz képest mennyire természetes volt, hogy a cigányok dolgoztak: az erdészetnél és a kõfejtõben. Még a földmérõ felszerelést is rájuk merte bízni Balázs, nem félt attól, hogy éjszaka eladják valahol.
Vagy amit Madaras József mondott: ha maguk elmennek, én is elköltözöm. Nem élet ez nekem, elhihetik. - a tanyasi élet nem volt olyan idilli, mint ahogyan azt ma sokan hiszik. A fiatalabb generáció önként is elment, gondolom, mindenfajta kényszer nélkül.

Ez a setesutaság meg benne van az emberekben: sose az ellen harcolunk, aki igazán az ellenség; valahogy folyton minden elcsúszik a lényegtelen, mellékes felé.

Alább (2/5) én is inkább a film képi világát és a zseniális (idõs) színészeket emeltem ki. Maga a film egésze nem fogott meg igazán.

Köszi :)
Nekem az volt az érzésem, hogy a film néha ugyanúgy elcsúszott a mellékes felé, mint ahogyan Iliaszt megintették a verésért. Iliasz megölése kicsit súlytalan, tét nélküli volt, ugyanúgy, mint Balázs hõbörgése a nullásgépek ellen. Mintha sosem sikerülne elkapni a fontos dolgokat, nem sikerülne a lényeggel szembeszállni. A tanyasiaknak nem Iliász volt az ellensége, Balázsnak nem a hajnyírók, a pártfunkciknak nem Balázs, a rendszernek nem Balázs apja... De ugyanúgy a dicséretek is súlytalanok: az egyetemi tanár az arca alapján hitte azt, hogy már hallgató; Balázst kitüntették, amikor nem csinált semmit (nézett is értetlenül) (Iliászt viszont még holtában is be akarták sározni). Balázst mérnök úrnak nevezték, noha nem volt az.
Neki valószínûleg többet jelentett, hogy a cigányok befogadták maguk közé: behívták a kunyhóikba, megkínálták az ételükbõl, cigány beszédre kérték.

A film végén újra kezdõdik a film!
Pontosabban: a film vége egy "film a filmben" történet, amikor is (egy idõ-ugrással!) a fiatalemberbõl (Balázsovits, ill. Sára Sándor!?) filmrendezõ lesz, aki a saját életébõl forgat filmet.

Most jön majd a jó világ! – ígérték már a filmben is. (Igaz, most éppen NEM is ígérik!)
Erõteljes képek, zseniális színészek (Bihari (és NEM Bihary!) József, Bánhidi László stb.) még kis szerepekben is.

Sára Sándor a magyar filmmûvészet egyik jelentõs alakja akár operatõri vagy rendezõi viszonylatban is.
Már ebben a filmben is érzékenyen rajzolódik Sára
érzékenysége a magyar társadalmi problémákkal szemben. Olyan képek teremtõje, melyek hihetetlen erõvel idézik meg a magyar történelem különbözõ szakaszainak közösségi drámáit, miközben a nagy történetek nála többnyire emberi arcokon, szöveg nélküli premierplánokban mennek végbe.
Az 1968- ban készült Feldobott kõ Szabó István Apa filmjével rokon. Mindkettõben a fiatal generáció útkeresését és az elõzõ generációkkal való tartozás keserû és boldog pillanatait láthatjuk.
A kor témáinak esszenciájával szembesülhetünk a moziban mint : társadalmi visszásságok,erõszakolt modernizáció, a vidéki társadalom elõítéletessége.
A részben Sára életrajzi tényein alapuló film bátor kísérletet tesz egy nem igazán megengedõ
kor bírálatára abban az idõszakban mikor ezt a fennálló rend nem igazán tolerálta.
A rendezõ filmje olyan kiváló elõdök nyomdokán halad mint: Szõts István Emberek a havason , vagy Kósa Ferenc Tízezer nap mozijai.
Az utóbbiaknak operatõri munkálatait õ végezte.
Korunkra is friss a Feldobott kõ , ma is létezik útkeresés társadalmi drámák, a hatalom bigottsága és az egyén apró drámái vele szemben,
a különbség csak annyi , hogy 2008-t írunk.