Felszisszentem, amikor a filmben az amúgy szimpatikus fiatal újságírónő úgy definiálta a progresszív rockot, hogy "hosszú szerzemények és mitikus mondanivaló". A témát illetően a készítőknek talán nem pont ezt az ő kis véleményét kellett volna beszerkeszteniük...
A másik, hogy két album még említésszinten sem került elő. A Wind and Wuthering esetében ez annyiban érthető, hogy a megjelenését megelőzően épp nem történt a zenekari tagságot érintő változás, ami pedig abban a pár évben ugye kétszer is előfordult. És annyiban is talán érthető, hogy a Wind zenei világa egy az egyben a közvetlen előd Trick of the Tail-é (és egy fokkal kevésbé erős anyag is annál), szóval zenei változást sem hozott... Viszont a másik ilyen sorlemez, a Calling All Stations meg sem említése nagyon-nagyon nem korrekt elsősorban Ray Wilson felé, de Tony és Mike felé, és általában a rajongók felé sem, pláne hogy amúgy az utolsó Genesis-studióalbumról van szó...

Kicsit meglepett, hogy Phil saját bevallása szerint annakidején kifejezetten bejött neki a Sex Pistols zenéje, miközben pontosan tudta, hogy Rottenék, meg úgy egyáltalán az egész kibontakozó punk-színtér kimondottan gyűlölik, elsöprendő dinoszauruszoknak tartják a Genesist és a többi - amúgy maximum a húszas éveik végét taposó tagokból álló - nagy progbandát.
És betalált Phil egy önironikus, talán túlzottan is önreflexív mondata, miszerint ha valaki nem szerette a nyolcvanas éveket, abban neki, Phil Collinsnak bizony nem kis szerepe van... Nos, ebben tényleg lehet valami. :)
(Ahogy az sem igazán nagy túlzás, amit talán Tony mondott viccelődve, hogy a 80-as-90-es években másfél évtized Phil Collinsról szólt...).

És Mike vallott be egy érdekes, bár nyilván mindig is tudható dolgot, hogy ő alkotni kizárólag valami csapat tagjaként, többedmagával együtt képes, hogy a kreativitása csakis úgy tud előjönni, ha másokkal együtt ötletel, ha konkrétan mások kihozzák belőle. Innen nézve teljesen természetes, hogy mindegyikük közül - ideértve Anthony Phillipset is - ő bír messze a legkevesebb (amúgy kettő darab) saját néven kiadott szólóalbummal, melyek közül az időben második ráadásul egy igazi katasztrófa. (Ő ilyen tekintetben olyan egyébként, mint a Yes-tag Steve Howe. Egyedül meghal).

Más. Kolozsvári Flóra amúgy szimpatikusan lelkes cikke a tőkés társadalmak, a konstruktív idealizmus, az egzisztenciális koncepciók stb. behúzásával szerintem kissé túlgondolja mind a Genesis-jelenséget, mind ezt a konkrét dokufilmet, de ami inkább baj, hogy pár hülyeséget is, tévedést is tartalmaz.
Ami az utóbbiakat illeti (és a valóság mindegyik esetben elhangzik a filmben): Gabriel nem a Lamb címadó dalának szövegét írta, hanem egyetlen dal kivételével az egész album szövegét. Ugyanő kilépésének több oka is volt, nem pusztán az, hogy a többiek nehezen viselték a túlzottan előtérbe kerülését: az akkoriban született gyerekének komoly egészségi problémái ellenére sem igazán voltak hajlandók megengedő gesztusokat tenni a nyilván kissé zaklatott idegállapotú frontember felé, valamint maga a zenekar is már korlátozta a kreativitása további kibontakozásában - pontosan ez utóbbi mondható el egyébként Hackett kiválása kapcsán is... És ha már Hackett: talán inkább slendriánság, mint tévedés, hogy a szerző a "gigászi Peter" és a "szent triumvirátus" közé nem illeszti be a kettő közt eltelt időszak négytagú bandájának három évét és két albumát, márpedig ez a két lemez - és csakis (!) ez a két lemez, a fentebb említett Trick és Wind - bizonyítja, hogy a tisztán progrock Gabriel-éra után is létezett, sőt minimum ugyanakkora sikereket is aratott a tisztán progrock Genesis... (a hangsúly természetesen a tisztán-on van).

Ami pedig a cikk hülyeségeit illeti: "jobbágy-pukkasztás", Tony mint "a legnagyobb rinyagép", illetve az a félmondat, hogy "...a korai progresszív rockos hangzást és a 10-20 perces lamentáló földtől elrugaszkodott világmegváltó dallamokat...". Csak ez utóbbira reagálva: mivel a Genesis zenéje a korai éveiben a progrock eredeti, tőrőlmetszett, színtiszta formája volt, egyúttal pedig ők voltak ennek a műfajnak - a Floyd és az ELP mellett - a világ legismertebb és legkedveltebb képviselői, a "korai progresszív rockos hangzás" nem több óvatos semmitmondásnál. Valamint a prog-dalok hol lamentáltak és elrugaszkodtak, hol nem, a dallamok pedig semmilyen értelemben nem voltak világmegváltóak. Maga a stílus volt bizonyos értelemben "világmegváltó" (lásd a progresszív kifejezést), a kétségtelen melodikusságra törekvés pedig a műfaj csupán egyik attribútuma a sok közül.

belenéztem

egybõl phil collins-al indítanak, peter gabriel sehol
így már érdektelenné vált az egész számomra :/

Azért a Crises-ból az instrumentális rész nagyon ott van a szeren... :-)

Az egyik nagy volt (Queen volt a másik), már ami a gigászi népszerûséget illeti. (azok a 80-as évek)