Hallo Nõvérek...merre jártok????

.

.

Szilvaaaaaaaaa!!!Hol a lapááááát?????

.

Nekem is nagyon tetszik,végre egy normális újságíró kérdezte.

ez a cikk nagyon tetszett. még nem olvastam ennyire részletesen.

No most megyek majd délután jövök....Hoztam egy csomó képet remélem nem baj...Puszi!

Egy remek cikk a gerardbutlerfan.hu-ról:

„Azért tudtam eljátszani a Fantomot és az Idegent, mert korábban ivással vesztegettem el éveket az életembõl.”
Butler, aki rockosra vett Fantomjával milliónyi japán lány szívét hódította meg, a valóságban csak egy nagyon kedves fiú.

A népszerûséged hihetetlen magasságokba emelkedett a POTO-nak köszönhetõen, így amikor Japánba érkeztél a film propagálására, úgy tudjuk, nem kevesebb, mint kétezer lány várt a Narita repülõtéren.
Mivel senkire sem számítottam, maximum három-négy emberre, tényleg nagyon ledöbbentem.

Talán még több rajongó üdvözölt, mint Tom Cruise-t vagy Richard Gere-t, amikor itt jártak.
Én is így hallottam, és éppúgy meglepõdtem, mint ahogyan Richard Gere maga is meglepõdhetett, amikor megtudta (nevet).

Talán nem örültél neki?
Dehogynem, nem is lehettem volna boldogabb. Meglehetõsen szokatlan volt ekkora tömeget látni. Még a második emeleten is álltak, néhányan sikítoztak. Ez döbbentett rá arra, hogy mennyi embert sikerül elérnem a munkám által és milyen szerencsés vagyok, hogy eljátszhattam ezt a szerepet.

A POTO-ban és a DF-ben játszott karaktereid ugyancsak különbözõek, de mindkettõ remek szerep.
Még sosem láttam olyan filmet, amelyekben a karakterek ennyi érzelmet váltottak volna ki a közönségbõl, mint ezek. Nagyon örülök, hogy megérinthettem az emberek szívét, és talán át is adtam valamilyen üzenetet számukra. Mivel rengeteg mindenen mentem már keresztül az életemben, volt mibõl merítenem ezekhez a szerepekhez...
Megengeded, hogy rágyújtsak?

Persze, hogyne. Sokat cigizel?
Eléggé.

Nem nehéz neked így az USA-ban, ahol mindenhonnan kiutálják a dohányosokat?
Ne is mondd, az egy rémálom. Egy rémálomban élek. Már az égvilágon mindent kipróbáltam, hogy leszokjak, de sosem sikerült. Viszont régen ittam, meg egy csomó más hülyeséget csináltam. Most nem iszom, és nem csinálok hülyeségeket. Minden dolog közül, amit manapság csinálok, a dohányzás a legrosszabb. De szükségem van valami ésszerûtlenre, valami ostobaságra az életemben, különben nem lennék boldog.

Vagyis a dohányzást leszámítva egyébként csodálatos ember vagy, ugye?
Majdhogynem tökéletes! (nevet) Nem, igazából egyáltalán nem.

Éppen ez tesz téged annyira vonzóvá!
Tudod mit jelent az, hogy „rossz segg”? Azt, hogy rosszfiú. Egy haverom azt mondta, egy „rossz segg” képes igazán megdobogtatni a nõk szívét. Úgy látszik, az ilyen pasikat bírják a nõk a legjobban. (mélyen beleszív a cigijébe) hát ez a „rossz segg”. Ha Colin Farrell csinál ilyesmit, a lányok rögtön elkezdenek sóhajtozni meg ájuldozni.

Én ugyan már nem vagyok lány, de még mindig sóhajtozok, meg ájuldozok.
Ó, te egy... gyönyörû nõ vagy.

Mindenkinek ezt mondod, igaz?
(nevet)

Mindenesetre egyre több lányt tudsz megszerezni ezzel a „rossz segg” imázzsal.
Hadd szögezzem le, hogy én nem vagyok „rossz segg”. Csak szeretek cigizni, ennyi.

Inkább szexisnek tartod magad vagy inkább rosszfiúnak?
Mi? Hogy én? Szexis? Nem, én csak egy kedves srác vagyok.

Tényleg nagyon kedves voltál a DF-ben. Nem akarlak fényezni vagy ilyesmi, de én tényleg imádtam azt a filmet. Nem lehet elégszer mondani, hogy mennyire szép és érzelmes.
Köszönöm.

Frankie egy kilenc éves kisfiú, aki az apjának köszönhetõen elveszítette a hallását. Az anyukája próbálja elrejteni az apa elõl, ezért azt mondja neki, hogy tengerészként szolgál egy hajón.
És leveleket ír neki a nevében, de egy nap az „apja hajója” megérkezik abba a városba, ahol laknak.

Így hát az anya igyekszik gyorsan keríteni egy fickót, aki eljátszhatná az apát. És rátalál az Idegenre, akit te alakítasz. Egy hallgatag, de annál kedvesebb férfi.
Amikor elõször olvastam a forgatókönyvet, rögtön azonosulni tudtam ezzel a karakterrel. Az erõs személyiségével, a mély fájdalmával. Annak idején õt is nagyon megbántották, ezért elhatározta, hogy érzelemmentesen éli az életét. A lehetõ legrosszabb állapotban van, amikor szeretetre, törõdésre, megértésre és türelemre lenne szüksége, nem akar szorosan kötõdni senkihez.

Aztán találkozik Frankie-vel és elkezd megváltozni, ahogyan a kisfiú és az anyukája is megváltoznak.
Ez az igazán szép és egyedülálló ebben a történetben.

Tényleg nagyszerû történet.
Van egy csomó közös dolog a Fantom és az Idegen között. Tulajdonképpen két roppantul magányos lélekrõl van szó, akik majd meghalnak azért, hogy kapcsolatot teremthessenek másokkal. És mindkettejükkel nagyon jól tudtam azonosulni, a nehézségeikkel együtt.

Ez egy brit film, amit a szülõvárosodban Glasgow-ban forgattatok, ugye?
Mindössze hét mérföldre dolgoztunk onnan, ahol születtem. Amikor kisgyerek voltam, gyakran mentünk ki arra a partra, ami a DF plakátján látható.

És éppúgy dobálgattad a kavicsokat, mint a filmben?
Igen. Igazság szerint nagyon jó vagyok a kacsázásban Egyszer tizenhatot sikerült kacsáznom egy kõvel.

Hú, ez hihetetlen!
És minden alkalommal a kõ pontosan és tisztán pattant. Állandóan kacsáztunk a forgatás alatt. Épp a POTO-n dolgoztam ez után a film után, ezért úgy gyakoroltam rá, hogy álltam a parton, kacsáztam és énekeltem (énekelni kezd): „Phantom of the opera is here”.

Igazán sokoldalú vagy. A POTO az egész világon nagy siker lett. Nagyon megijedtél, amikor felkértek erre a szerepre?
Megkísérlem röviden összefoglalni a reakciómat. Így történt: „Hogy én játsszam a Fantomot? Ez rettenetes!” Aztán: „Visszautasítsam? Soha! Nem kellene betojnom. Menni fog.”

Úgy hallottam, hogy amikor a rendezõ meglátott a Dracula 2000-ben, rögtön tudta, hogy neked adja a szerepet.
Kiszúrt a Dracula-ban 2001-ben, de a Fantom csak három évvel késõbb jött.

A rendezõ eredetileg is egy ilyen rockos Fantomot képzelt el?
Igen. Látta néhány filmemet, tudta, hogy annak idején énekeltem egy bandában, amikor még rocker ügyvéd voltam, és azt gondolta, én pont olyan Fantom lennék, amilyet õ szeretett volna.

Micsoda? Ügyvéd voltál és egy rock bandában énekeltél?
Régebben gyakornok voltam egy ügyvédi irodában, és rockot énekeltem éjjelenként a pub-okban. Éppen így (úgy tesz, mintha inna és énekelne).

Amikor meghallottalak a POTO-ban, egybõl Rod Stewart jutott eszembe.
Rod Stewart? Hú, õt imádom! (Felpattan és elkezdi Rod-ot utánozni) „We are sailing, we are sailing.”

Nagyszerû! Tehát csak pub-okban énekeltél?
Igen. De egyszer tízezer ember elõtt. Akkoriban rendesen ittam. Megpróbáltam utánozni Jim Morrison-t a Doors-ból, felmentem a színpadra egy pár sörrel, és elkezdtem iszonyatosan káromkodni, pedig gyerekek és nõk is voltak a közönség soraiban. Kikapcsolták a mikrofont, de én tovább átkozódtam. A vége az lett, hogy jött néhány rendõr és lerángattak a színpadról.

Ez elképesztõ!
A gitáros haverom is tökhülye volt, egyfolytában kiabált, hogy „tartóztassák le!”.

Akkoriban inkább énekesnek készültél?
Nem, ez csak hobbi volt. Színész akartam lenni már nyolc-kilenc éves korom óta.

Glasgow-ban születtél. Hogyan lettél színész?
Amikor még csak úgy féléves lehettem, az egész családom Kanadába költözött. Aztán az apám otthagyott minket. Az anyukám egy nagy, ír katolikus családból származik és nagyon közel áll a rokonaihoz. Így hát hazajött Skóciába a gyerekekkel és újraházasodott. A következõ tizennégy évben nem hallottam az apámról, azt sem tudtam él-e még egyáltalán.

Tényleg?
Egy éjjel aztán megjelent. Amikor hazaértem, a nevelõapám azt mondta: „Ne vedd le a kabátodat. Itt az apád.” Én meg csak annyit bírtam kinyögni, hogy „mi van?” Mire õ megismételte: „hazajött az apád”.

És te mit csináltál?
Azonnal elmentem abba az étterembe, ahol várt rám, kerestem õt, minden férfit végigmértem, hogy vajon õ-e az. Aztán megtaláltam.

Hú, ez úgy hangzik, mint egy dráma!
Leültem mellé és üdvözöltem. Késõbb, amikor megkérdeztem, hogy miért szakította meg velünk a kapcsolatot, elkezdtem sírni. És nem tudtam abbahagyni öt órán keresztül. Sírtam, mint egy õrült. Még én magam sem tudtam, hogy ennyi érzelem rejlik bennem. Nagyon furcsa volt.

Akkor jöttél rá, milyen magányos is voltál és azok az érzések... Már ezelõtt is színész akartál lenni?
Már tizenegy-tizenkét évesen színpadon álltam. Akkor éreztem nagyon, hogy színész szeretnék lenni, amikor úgy tizenöt évesen láttam a Krull-t. Nagyon szerettem azt a filmet. Ma már nem nagyon értem, miért (nevet).

Milyen film volt az?
A Gyûrûk ura kora nyolcvanas évekbeli változata. Azt álmodtam, hogy én is ott élek a szörnyek, a boszorkányok meg a hercegek között. És közben persze fogom a hercegnõ kezét. Nagyon valóságosnak tûnõ álom volt! Amikor aztán felébredtem, két dologban teljesen biztos voltam: egyrészt, szerelmes vagyok a hercegnõbe. Másrészt pedig nekem színésznek kell lennem. Habár úgy gondoltam, ez lehetetlen, mégis egyre erõsebben éreztem, és végül már nem tudtam magamban tartani, így elmondtam az anyukámnak. Õ meg azt felelte: „ó, ez remek”. Ezzel a gyors és rövid válasszal annyira feldühített, hogy elsírtam magam, „nem, nem, nem, én tényleg színész akarok lenni!”

Jaj, ez annyira aranyos!
(a kezeibe temeti az arcát) Ó, Istenem!

Mi az?
Csak annyi minden jutott most eszembe...

Mit mondtál ekkor az anyukádnak?
Nem az volt a baj, hogy élbõl elutasított, hanem hogy nem vette észre, mennyire vágyom én arra, hogy színész lehessek. De amikor látta, hogy sírok, megértette, és elvitt a Scottish Youth Theatre-be. Volt ott egy öthetes tábor, ahol reggeltõl estig csak játszottunk.

Nagyon megértõ anyukád van.
Mivel elég jó tanuló voltam a suliban, azt hitte, majd orvos leszek vagy ügyvéd, szóval nem volt igazán odáig az ötletért, hogy színész legyek. Mégis nagyon rendes volt, hagyta, hadd járjam a magam útját.

Végül mégiscsak ügyvéd lettél, nem? Többet kereshettél volna vele. Miért hagytad ott?
Nem egészen így van. Elõször is öt évig kellett tanulnom az egyetemen. Aztán két évig gyakornokoskodtam egy ügyvédi irodánál, na azalatt egyáltalán nem kerestem sokat. És a másik dolog, hogy nem én hagytam ott az állásom, hanem kirúgtak.

Igazán? Miért?
Az akkori sokat iszogatós életstílusommal nyilván nem várt rám túl nagy karrier ügyvédként. A kétéves gyakorlat végén, mindössze egy héttel azelõtt, hogy hivatalosan is ügyvéd lettem volna, behívtak, hogy elbeszélgessenek velem az indok nélküli hiányzásaimról, és azt mondták: „ez a munka nem neked való. Tudjuk, hogy téged voltaképpen valami egészen más érdekel. Meg kellene próbálnod valóra váltani az álmodat.”

Nagy megrázkódtatást jelentett ez számodra?
Nem, tulajdonképpen ez egy nagyon szép emlék. Ami igazából hihetetlen, az az, hogy akkoriban láttam az Edinburgh-i Fesztiválon a Trainspotting színpadi változatát, és nagyon magával ragadott a fõszereplõ játéka. Azon csodálkoztam, hogy mindig is színész akartam lenni, és most végre tényleg az lehetek. Minek is akartam én egyáltalán ügyvéd lenni...?

Remek idõzítés!
Tehát kirúgtak, én meg azt mondtam magamnak másnap: „Az életem romokban. Fel kéne pattanom egy motorra, irány London, sztár leszek!” Padlón voltam, de nagyon izgatottnak is éreztem magam.

Felszabadult voltál?
Igen. Úgyhogy áttettem a székhelyemet Londonba, abbahagytam az ivást és dolgoztam. Rá egy évre már volt állásom, mint hivatásos színész, és aztán hallottam, hogy lesz egy meghallgatás a Trainspotting címû darabhoz. Megkaptam a fõszerepet. És aztán elõadtuk a darabot az Edinburgh-i Fesztiválon.

Jaj, milyen hátborzongató!
És ugyanazon a napon elmentem egy másik meghallgatásra is, egy reklámfilmhez. A srác, aki a reklámban a barátomat alakította, ugyanaz volt, akit annak idején a Trainspotting-ban láttam.

Ó, még több véletlen!
Szóval ott álltam ugyanazon a színpadon, játszottam ugyanazt a szerepet, amit õ is éppen egy évvel korábban. Fura egy véletlen, nem?

Pontosan.
Mesélhetek még egy sztorit? Egy másik filmben egy Lysette Anthony nevû színésznõvel játszottam együtt, és amikor beszélgettünk a karrierjérõl, azt mondta: „modellként kezdtem, aztán eljátszottam egy hercegnõt”. Amikor megkérdeztem, milyen film volt az, azt válaszolta: „A Krull”.

Vagyis õ volt a hercegnõ, akinek megfogtad a kezét az álmodban?
Igen! Rögtön megmondtam neki, hogy szeretem (nevet).

Az életed telis-tele van ilyen véletlenekkel... Mi történt az édesapáddal?
Barátok lettünk. Amikor megbetegedett, azt mondta nekem: „hamarosan meghalok. Menjünk el egy Karib-tengeri hajóútra. Ez lesz a mi búcsúutazásunk.” Már mankóval tudott csak járni, de azért elmentünk együtt a Karib-tengerre.

Hány éves voltál akkor?
22. Az indulásunk elõtti este Torontóban voltunk, ahol az apám lakott, és én elmentem bulizni, és rendesen beittam. Egy negyvenhat emeletes ház legfelsõ emeletének a teraszán ugráltam egyik oszlopról a másikra.

De te nem vagy Pókember. Le is eshettél volna.
Másnap elrepültünk Barbadosra, hajóra szálltunk és megint inni kezdtem. Amikor megkaptam a számlát, nem hittem a szememnek: tizenhat Long Island Ice Tea-t ittam meg és tizenhat Heineken-t.

Micsoda?! Hûha...
Rögtön ezután kimentem a már üres fõfedélzetre és nekiláttam behajigálni a székeket az óceánba. (nevet) utána meg felmásztam egy horgonyra, ami úgy 150 láb magasan lógott a víz felett és énekeltem, hogy „We are sailing...” (nevet) Most persze már nevetek ezen, de tényleg nagyon õrült voltam akkoriban. Teljesen õrült. És ez csak egyike volt az ehhez hasonló sztorijaim ezreinek.(nevet)

Ezen igazán nincs mit nevetni...
Tudod, nálunk, skótoknál az a szokás, hogy miután jól beittál, mindenféle magas dolgokra mászol fel. A skótok imádnak felmászni magas épületekre, tornyokra, víztornyokra.

Vérbeli bajkeverõk, ugye?
Ezután számtalanszor meglátogattam apámat Kanadában. Hihetetlenül kedves, dilis, szokatlan egyénisége volt és nagyon erõs személyisége. Fantasztikus mesélõ volt, mindig kiszínezte a valóságot egy kicsit, de úgy, hogy sosem tudtad megmondani, mikor mond igazat és mikor nem.

Mivel foglalkozott?
Mindenfélével, de nem sok haszonnal járt. Egyszer esernyõkkel üzletelt, és volt egy olyan sapkája, aminek a tetején egy esernyõ volt, állandóan abban mászkált szerte Torontóban. Még akkor is rajta volt, amikor ebédelni mentünk, úgy kellett megkérnem, hogy ugyan vegye már le. (nevet)

Miért döntöttél úgy, hogy felhagysz az ivással, amikor színésznek álltál?
Mert túl sokat ittam. Ugyanúgy meggyûlt a bajom az alkohollal, mint az apámnak. Néha elgondolkodom, hogy mennyi évet vesztegethettem el emiatt az életembõl. Jó pár fájdalmas emlékem van errõl az idõszakról. Olykor el sem hittem, hogy még mindig élek. De nem bánom. Az alkoholproblémám miatt kellett foglalkozást váltanom, így lehettem színész. Ha nem így történt volna, talán még ma is ügyvéd lennék. Megtapasztalhattam a magányt és a fájdalmat, és ezt jól hasznosíthattam a POTO-ban és a DF-ben játszott karaktereim felépítésekor. Ezek segítségével tudtam azonosulni a gondjaikkal.

Ezért tett annyi emberre mély benyomást a játékod. Semmi sem hiábavaló, ugye, Idegen?


Az interjú után boldogan jelentette be „végre, most megyek egy kis masszázsra!”, de azért még kezet rázott mindannyiunkkal. Úgy festett, mint egy kisfiú, aki éppen most fejezte be a házi feladatát, de azért még üdvözölt mindenkit, mielõtt kiment volna játszani.
Hangosan énekelt, amikor az éneklésrõl beszélgettünk, felállt és élénken gesztikulált, amikor a rockról esett szó. Amikor valamit viccesnek talált, annyira nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak. Most, hogy személyesen találkoztam vele, a szexis sármja valósággal megbabonázott. Különösen, amikor az édesapjához fûzõdõ kapcsolatáról és a teljes szívével szeretett édesanyjáról beszélt, a szemei éppen olyanok voltak, mint az Idegené a DF-ben.

Szia!
Igazán szívesen!Örülök ha volt köztük új is!:)

köszi MúzsA az ivós képeket:) mindig tudsz újat mutatni:))

elöl világosabb a haja:)

jáj de jóóó!
üdv néktek! pill csak visszaolvasom

Vagyok,megyek.:)

Múzsa! Itt vagy még? MSN egy pár percre?

.

.

.

.

.