Sajnos én égen, földön nem lelem a Kenneth Branagh féle Hamlet DVD-t, amelynek magyar szinkronja, vagy felirata van. Hol lehet beszerezni?

A 122 perces változat az a moziverzió /ami sajnos nálunk a mozikból kjmaradt/, röviditett.Az eredeti rendezõi változat 242 perces /dulpa dvdn be lehet szerezni külföldrõl ,én is igy tettem mivel nálunk még dvdn sem jelent meg.
Nagy hiba!!

Úgy, hogy közel sincs annyi a játékidõ. Egész pontosan 122 perc.

Tökéletes feldolgozás, de egy fokkal azért jobban tetszett a Mel Gibsonos.

HBO ma : 19,15-tõl - 21,20 -ig.
Nem értem, hogyan jön ki a 150'. /fejléc /
Tömörítve adják? :-)

Nagyon komolyan megcsinálta ezt a filmet Branagh és zseniálisan játszott benne. Asszem nekiállok a többi Shakespeare megfilmesítésének is.

Viszont furcsállom, h itt 150 percnek van írva a hossza. Amit én láttam az jóval több volt, mint 3 órás, lehet még 4 is volt. Valami hosszabb verziót nézhettem.

Köszönöm szépen! :)

Itt megnézheted a teljes szereposztást:
http://www.imdb.com/title/tt0116477/fullcredits#cast

Hmm, ha valaki tudja esetleg, hogy Rosencrantzot és Guildensternt ki játszotta, föl tudná írni? Valamelyiküknek van egy nagyon jó filmje, csak sajnos elfelejtettem a címét és a színész nevét is...

Két adaptációt láttam eddig a Hamletbõl: a már említett Zeffirelli-félét, és ezt. A másikkal igazából nem lenne semmi bajom: noha nem nyújt semmi extrát, viszonylag hiteles és szépen van megcsinálva. Az egyetlen gondom a fõszereplõ... aki viszont ebben a változatban fantasztikus. Emlékszem, amikor még a gimnáziumban megnéztük ezt a változatot, és az összes osztálytársam azon volt kiakadva, hogy hogy lehet Hamletnek õsz haja. Nem az újszerû képi világot, nem a modern kori utalásokat, nem a remek színészeket vették észre, hanem azt, hogy Hamletnek õsz a haja...
Talán azért is szeretem annyira ezt a változatot, mert ezt láttam elõször, és nem volt már meg bennem egy olyan "kánon", hogy a darabnak sötét, zord helyen, középkorban, hiteles díszletek között stb. kell játszódnia, így könnyen el tudtam fogadni egy mostani szemmel már igen rendhagyónak számító változatot. Ez persze nem jelenti azt, hogy a többi adaptáció rosszabb vagy jobb, az viszont teljesen igaz, hogy ez a feldolgozás méltatlanul kevéssé ismert itthon. Pedig Kenneth Branagh elég sokat foglalkozott Shakespeare-rel! :)

Úgy van. Így kell ezt. Bunkót annak, akinek más a véleménye. Ria-ria, hisztéria.

Bocs hogy ilyet kerdezek de ebben a filmben milyen a szoveg? Olyan mint egy filmben, vagy inkabb olyan mint a szinhazban ("nyakatekert" mondatok)?

"Zeffirellis sehol a sorban"...hát neki meg te nem vagy sehol a sorban, nagy kritikus...

Help! Help!
Fölvettem. 232 perc. Mi az a 150-es szám a PORT ismertetõjében??
Amúgy nagyon rendben van ez a Hamlet. Kozincevvel, Olivierrel összevetni nem lehet, A Zefirellis meg -nekem-sehol a sorban. (Milyen lett volna C. Eastwood anno Hamletnek?)

Bár nem vagyok analitikus, viszont jelen esetben Hamlet kettõs traumától szenved.
Az egyik a szeretett és példaképnek tekintett apa
elvesztése, aki szemében mint idol manifesztálódott. Apja halála elõtt éli a nemesség ifjainak gondtalan életét vívás, nõk, mulatságok barátaival.
Claudius trónra kerülésével elveszti támaszát és példaképét, egyben saját apját is. Claudiusra mint gyilkosra és olyan emberre tekint aki egy részt elvett tõle valakit, más részt pedig kicsinyes hatalom mániás alaknak tekinti cselszövésre és mindre rosszra késznek.
Azt végül nem igazán tudjuk meg még Shakespeare
drámájából sem , hogy Claudius megölte-e a királyt, azt látjuk pszichológiai alapokon, miszerint Hamletnek látomása van ahol apja szelleme Claudiust vádolja halálával.
Tekinthetjük ezt igazolásnak is vagy képzelgésnek mely a szeretett személy elvesztésének hiányát próbálja igazolni feldolgozni ezen képen.
Viselkedése tükrözhet befelé fordulást, vagy egy felvett viselkedési formát de mindkettõ egy megszokott "világból" való kizökkenést
tükröz.
Gertrud és Hamlet anya és gyermek viszonya az
elszakadás és a gyermeki szeretet drámája egyben.
Királyné:

"Haj! miféle tett az,
Mely már a címlapon így mennydörög?"

Hamlet:

"...Tekints e képre, se másikra itt,
Két férfi testvér hû ábráira..
... Nézd, mennyi fenség ül e homlokon:....
....Im férjed ez: mint üszkös kalász
Az épp testvért rohasztva, Van szemed?"
Apjával együtt Hamlet érzelmeinek birkóznia kell anyja elvesztésével, így számára olyan eszközök maradnak mint a bosszú, bezárulás,
a helyzethez való szocializálódás tagadása.
Bár, igaz ha így nézzük a társadalmi konvenciókat követõ Hamlet nem lett volna a világirodalom egyik legtartalmasabb tragédiája.

Mint azt már említettem Hamvas Béla remekül állt neki a kérdéshez, persze ez is fontos amit írtál, hogy gyakorlatilag miért puderezzük a képünk és vállalunk nagy tetteket, ha a föld porában végezzük, de a válasz túl mutat a koponyán, magán az egyén létén, mert Hamlet elõtt a hérosz, a közösség sorsát szakrális aktusként magára vette és sorsfordító útja során a közösség javát szolgálta, Hamlet pedig ahogy Don Quijote is, kilógnak a közösségbõl, nem hibáikkal, hanem erényeikkel, mert a társadalom az,ami elromlott, hagyja becsapni magát, asszisztál a nyilvánvaló bûnhöz, maga a léte lett bûn, ahogy azt Dosztojevszkij a Bûn és Bûnhõdésben is leírja, a közösség bûnös, amiért asszisztál egy olyan léthez, ahol egy nyomorult diáknak meg kell ölnie az uzsorást, ahol a jó célért a legrosszabbat is meglehet tenni, ez a vaskor, az aranykor bukása, de ott azért a fõhõs még beismeri a hibát, késõbb a hiba teljesen realizálódik a közösségen, mely némán még segíti is a saját maga elleni gyalázatot, Hamlet fõ célja ebbõl az ember ellenes, közösség ellenes létbõl felrázni az embereket, amikor tehát azt mondha Hamlet, én születtem helyre tenni a kizökkent idõt, erre gondol, vissza kell emelni a közösséget, mely asszisztál a számára nyilvánvaló rosszhoz, vissza az aranykorban, ahol az objektivitás szubjektív volt. Erre jó, bár naturális példa a kutya, õ közösség, nem egyén, nem tudja magát egyénnek látni, õ a közösség, mintha egy építõ elem lenne, Hamletel egyidõben az építõ elemek lettek az épületek. A kibillenés szimbolikusan bûnbeesét is jelent ezügyben, a megváltás pedig szakrális önáldozat, a közösségbõl erényei miatt kitagadott hõsnek még mindig csak az marad válaszul, hogy bár annyit sem ér az életünk ha egyének vagyunk mint egy kalap szar, a koponya sorsára jutunk, de csak az menthet meg minket az értelmetlen léttõl, az adhat célt a közösségbõl erényei miatt kiesetteknek, ha helyre teszik a kizökkent valóságot, idõt, önfeláldozásuk által. Ám a közösség tovább megy, Don Quijote és Hamlet bolondok, mindenki az aki felakarja pofozni a közösséget önmaga becsapásából, de Hamlet mégis feláldozza azt ami objektiválható, mert csak az áldozható fel, munkáját, erejét, biztonságát, vagyonát, mindazt ami külsõ kényszer alatt áll, azt feláldozhatja (császárnak ami a császáré) de nem áldozhatja fel a lelkiismeretét, a tisztaságát, a morált, az igazságszenvedélyt, (Istennek ami Istené) az árulás valódi mivolta az, hogy a hatalmi ösztön hatására megfordult, kizökkent (Császárnak ami Istené) és egyedül marad a személy, amely létezésének egyetlen valódi lényege az igazság léte, azután, hogy a közösségbõl az igazság már eltûnt. Az egyén levált a közösségrõl és a közösségben ezután (Bûn és Bûnhõdés) feláldozható a morál, az erkölcs a császárnak, az egyén elszeparálódik, kialakul a regény, amely személyhez szól már, többé nem egyénhez. Az emberiség és a személy sorsa Hamlettõl kezd szétvállni, továbbá egyik sem vállal felelõsséget a másikért, valójában továbbá már egyik sincs. Az archaikus ember minden tettét áthatotta a közösség iránti szolgálat, ma az egyén principiuma fontosabba a közösségnél, a személy csak arra használja a közösséget, hogy belõle-álatala hízzon mint egy bolha, régen a tettet áthatotta a közösségért való munka, ma azért teszel valamit, hogy kifizessenek, minden érték anyagi lett, az is amit Istennek kell elszámolni nem a császárnak. Valójában ez Hamlet tragédiája, 1, nem tudta helyre tenni a kizökkent állapotot és azt hiszem amíg nem lesz itt egy nagyon nagy kataklizma, addig nem is lesz helyre téve, 2, csak úgy tehette volna helyre, ahogy az új idõk új szabályai szóltak, megölte Claudiust, de ez saját halálát is jelenti, viszont szép temetést kap, van remény az újrakezdésre, hasonlatosan Jézus áldozatához, vagy a Tibeti máig el nem rohadó, mumifikált önfeláldozó ülõ szerzetesekéhez, akik az aranykor emberi mivoltát egy nagyon magas tudati szinten képviselték, hittek abban, hogy áldozatukkal, ami Hamlet dimenziójában végtelenül leegyszerüsödik, de hittek benne, hogy az egyéni áldozatukkal olyan hatást érhetnek el, hogy azzal változtatnak a közösségen, enyhítenek szenvedésén, elveszik félelmét és bünhõdését és reményt adnak neki a jobb jövõre. Japánban egy zen szerzetes a vakságot okozó járvány alatt kiszúrta az egyik szemét, hogy ezzel osztozzon, magára vegye a világ fájdalmát, egy másik a földbe temettete magát, Jézus pedig keresztre került, hogy szinte az egyik elsõ Hamletként megértesse velünk a közösséggel, hogy a saját emberi mivoltunk ellen asszisztálunk, de "nem tudjuk mit teszünk" Persze ma a világ annyira megváltozott, hogy csak kevesek képesek igazán a régiek fejével elképzelni milyen lehetett akkor, hiszen mára annyira atomizálódott a társadalom, hogy még esély sincs változásra.

Félre:
Vajon a Szmoktunovszkij-féle Hamlet fellelhetõ valami újabb hordozón, leginkább persze DVD-n? :-o
Vissza.

Talán hiányosság, de a Zeffirelli-variációt _direkt_ nem néztem meg, különös tekintettel Gibsonra. Nagyon jól írta itt korábban vmelyik olvtárs, hogy Gibson mindig, mindenben Gibson.
Az Olivier-változatot igen régen láttam, legalább 30 éve, de már akkor historizálónak, mesterkéltnek éreztem alakítását.
Branagh elõtt le a kalappal, fõleg a kiszakított, ál/történelmi helyszín, háttér volt kedvemre. Mintha ezzel "leporolta" volna valamiképp a darabot. Sokkal több gondolatra csodálkoztam/éreztem rá így, mint mondjuk abban a hazai színházi elõadásban, amit (igaz) vagy 20 éve láttam.

Még valami: gratulálok a szinkron szöveg megalkotójának! Nagyon jól mondták a végén, amikor elkezdték sorolni a közremûködõket - valami ilyesmit: Arany János fordítását a szereplõk beszédéhez alkalmazta <- ebben a szóban nem vagyok biztos.
És maga a szinkron is kiválóan sikerült.

Nos, nem hiszem, hogy a drámáról vagy a film szövegkönyvérõl bármit írnom kéne - egyszerûen nem létezik olyasmi, amit még nem hoztak fel kapcsán...

De az, hogy Kenneth Branagh keze alatt a már-már polgári enteriõrbõl kibontakozó Strindbergh-dráma lesz Shakespeare mûvébõl, máshol meg Eugénia-császárné korának stílusát idézõ monumentális díszletek között, óriási sakktáblán (a párhuzam nem véletlen, hisz saját korában III. Napóleon felesége volt Franciaország leggyûlöltebb asszonya, mondhatni egyfajta reakció jelképe - akár Hamlet anyja?), egészen kivételes.

Kenneth Brannagh nem csak adaptálja Hamletet: nagyon magas mûvészi értékû parafrázist hoz létre - elsõként és mindmáig egyetlenként mer élni igazán hatásos filmnyelvi eszközökkel (elég, ha a minduntalan szemekre való fókuszálást említem), s ezzel, mint filmalkotást, elõször meri egyedivé (szerzõivé?) tenni, ahogy anno sem az amúgy zseniális Olivier, sem Zefirelli nem akart/mert elszakadni a dráma Shakespeare-i kereteitõl - holott, milyen érdekes, Brannagh filmadaptációja az egyetlen, amely a dráma egészét tartalmazza - az elsõ szótól az utolsóig...

Számomra ezért a legmagasabb értékû film, amit az eredeti drámából készítettek, habár minden idõk legjobb Hamletje Olivier, Shakespeare mély emberi érzéseit leginkább közvetítõ adaptációja pedig Zefirellié volt.

Csak Brannagh elég bátor (vakmerõ?) rendezõ ahhoz, hogy igazi, mély, sokszínû mûvészfilmmé álmodja Shakespeare alapanyagát, újszerû kontextusba helyezve kétségbeejtõ drámáját (meglepõ, néhol elidegenítõ eszközökkel is megtûzdelve)...

És szólhatnék még a színészekrõl, a mûvészi eszközökrõl, a díszletekrõl...

Minek.

A mû önmagáért beszél...

9.15/10

Nagyon tisztelem Brannagh tehetségét és munkásságát de nem tartozok azok közé, akik szerint elõnyére válik egy történetnek, ha más díszletek közé helyezzük, ez csak nagyon ritkán sikerül, pl hidegrázást kapok ha egy ócska tróger és egy dagadt mosladék nõ áll egy fehér kocka elõtt és azt mondják ez az istenek alkonya Wagnertõl, nem rég volt a mezzon, nem én találtam ki, persze mondhatjuk az egykori idealista heroikus archetípusokból mára valóban ennyi maradt meg, én akkor se szeretem az ilyet, mert elveszik a történet igazi erejét. Brannagh csinált egy varázsfuvola filmet, nem is lett itt ismert, a lényeg, hogy az elsõ világháborúba tette, ez Alföldi és a többiek, szerintem pont ez a világ baja, hogy a gyökerekrõl elfeledkezünk. Ebbõl azt akartam kihozni, hogy Mel Gibson Hamletje és az a sötét atmoszféra nekem egyként teremti meg a film hangulatát, az elmúlt tíz év (tisztelet a kivételnek) filmjeinek óriási hibája, hogy a hangulatot eldobták, már effekt van, pedig Spielbergnek anno elég pár percig mutatni a cápát, a többi sejtetés, Hopkinsnak meg elég volt kb 15 perc az oscarra. A Zeffirellis Hamletnek tehát van hangulata, az irodalmat pedig sosem szabad teljes egységében vizualizálni, a legjobb példa erre a Gyûrûk Ura, amit ha szintén teljes egészében visznek vászonra akkor egy hétig nézhettük volna, Hamlet történetének pedig meg van a tömörített üzenete, azt, hogy még ma sem, nem, hogy akkor miért nem bír ki az emberek nagyrésze egy 4 órás filmet, nem a rendezõnek kell felróni, lásd itt se atták le egyben, én megnéztem volna a példát említve egy 6 órás gyûrûk ura részt is, de ezek vannak kevesen, a gyártó meg nem kockáztat. Zeffirelli Hamletje nekem Hamlet, de Brannagh V. Henrikként V. Henrik, szóval neki is voltak nagyon jól sikerült adaptációi is. Semmi esetre sem akartam megvetõ szavakat írni, hiszen örömteli dolog, hogy ezekkel még ma is foglalkoznak, de én ezeknek a totál új vízióba emeléssel, talán 19 század lehetett, szóval nekem ezek annyira nem jönnek át, még a McKellenes III. Richardot is csak csak néztem végig, bár kva nagyot alakított benne McKellen, az unalomig torkunkba adagolt náci dízájnú angol diktatúra csak rontott a történet eredeti vízióján, de be kell vallanom, hogy annyira égbekiáltóan rossz ötletnek sem mondható. Szóval Brannagh Hamletje nekem ezért nem jött be, nem vagyok maradi, de nem hiszem, hogy ezzel kellene valamicskét aktualizálni, vagy közel emelni a mai nézõkhöz egy shakespeare mûvet, Hamlet ott volt a mocsokban, a mohás terméskõbõl emelt várak sötétjében, a nagy monológja alatt a kriptában ordít a mély csönd, nem fényes teremben, tükör elõtt mereng el, Zeffirelli megadta a hangulatot, számomra, de ez csak az én véleményem, és nem feltétlen igaz mindenkire.

Akkor idézgessünk:
" A Hamlet mint a két korszak határán álló hõs drámája:
A korszakváltás mindig értékvesztéssel, értékbizonytalansággal jár együtt. A szakirodalomban többféle felfogás is van (középkor – újkor; reneszánsz – barokk; katolicizmus – protestantizmus stb.). A legelfogadottabb a középkor – reneszánsz korszakpár. Nem csupán arról van szó, hogy Hamlet, mint reneszánsz hõs áll szemben a középkort képviselõ királyi udvarral, hanem a fõhõsben is együtt vannak jelen a két korszak jellemzõi. Hamlet feladata, hogy a korszakváltás értékvesztõ idejében (“Kizökkent az idõ; - ó kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.”) helyreállítsa a megbomlott értékrendet. Tragédiája, hogy ez csak halálával sikerülhet"
"A Hamlet mint politikai dráma: (Jan Kott)
A politikai dráma alapmodellje hatalom és erkölcs összeütközése. Claudius gyilkosság révén megszilárdítja hatalmát Dániában, sõt jó politikusként biztosítja is a mindennapi élet lehetõségét. A látszólagos biztonság azonban, a hatalom, mint erõszakszervezet pontos mûködésén alapul, mélyén azonban kiszolgáltatottság és félelem húzódik meg. Jan Kott szerint Helsingõrben minden függöny mögött áll valaki. A leggyakrabban használatos ige a színpadon: (ki)fürkészni, szemmel tartani, nyomon követni. Polonius Claudius utasítására figyelteti a királynét, Hamletet, Laertest, Opheliát. Mindent megrohaszt a félelem és a bizalmatlanság: házasságot (Claudius – Gertrud), szerelmet (Hamlet – Ophelia), barátságot (Hamlet – Laertes, Rosencrantz és Guildenstern). Többször elhangzik a mûben: “Dánia börtön”; “Rohadt az államgépben valami”. Hamlet feladata hatalom és erkölcs összhangjának megteremtése. Tragédiája, hogy ez csak halálával sikerül(het).
"# A Hamlet mint gondolat és tett összhangja megteremtésére tett kísérlet drámája:
A kérdés alapvetõ filozófiai és erkölcsi problémát érint, azaz összhangot teremteni az ember gondolatai és cselekedetei között.

Claudius: Nincs ellentét a két dolog között, alantas gondolatokhoz alantas tettek társulnak.

Polonius: Tetteit két dolog motiválja: a közhivatalnoki buzgalom, másrészt gyermekei iránt érzett felelõsség és szeretet. Polonius tisztában van az alattvalók kiszolgáltatott helyzetével, gyermekeinek adott tanácsai ennek szellemében születnek, a túlélést, a lehetõségek szerinti erkölcsös életet hirdetik. Hamlet: A késlekedés oka nem csupán és nem elsõsorban bizonytalanságából, tettre való képtelenségébõl fakad, hanem bölcseleti hátterû. Nem találja a létezés egészét érintõ kérdéseire, gondolataira az ennek megfelelõ tettet. Tragédiája, hogy gondolatainak érvényt csak claudiusi tettekkel képes szerezni."
"A Hamlet mint mélylélektani dráma:
Freud és a mélylélektani iskola óta közhelyszerû az az értelmezés, mely szerint Hamletet, cselekedeteit, viselkedését és mentalitását tudatalatti ösztönök motiválják. Ezek közül a legfontosabb az Oidipusz-komplexus, anyja iránt érzett túlzott vonzalma. S ez motiválja Claudius elleni gyûlöletét is. Mélylélektani vonatkozásban a Hamlet az apátlan nemzedék tragédiája, s a fiúk öntudatlanul is apjuk helyét szeretnék elfoglalni."