Azok kedvéért akik nem értették meg a filmet, irtam egy rövidebb összefoglalót.

Elõször is elõre kell bocsájtanom, hogy a következõekben leírtak elolvasása a film megnézése elõtt alapvetõen tönkreteszi annak élvezetét, sõt a film összetettsége okán ajánlatos elolvasása elõtt legalább kétszeri megtekintése, hiszen az általa kiváltott hatás egyik legfõbb forrása a drámai vonal mellett az, hogy a nézõnek saját magának sikerül összeraknia mit is látott. Ez a film kiemelkedõ a horror mûfajában, de mivel ezt a mûvészfilmekhez hasonló – bár Kelet-Ázsiában talán megszokottabb - képi esztétizálásával, idõnként lassú építkezéssel, és a mûfajon belül bonyolultnak mondható történettel rendelkezik, ezért nem csoda hogy megosztó, és könnyen befogadható tömegfilmnek nem nevezhetõ alkotás (tehát nem várható az, hogy az egyszerûbb történetvezetésû amerikai filmeken felnövõ átlagnézõ 8-10 pontokkal szórja meg).

***Rohadt nagy SPOILER***

Alapszituáció és a múlt:
A látottak összerakásához elsõdleges fontosságú az, hogy megértsük a film mintegy 3 napot átölelõ „jelenidejében” a házban csak Su-yeon és az édesapja tartózkodik (kivéve az ebédlõs jelenet két vendégét) egészen addig a pontig, mikor Eun-joo (a „mostoha”) megérkezik azt követõen, hogy az apa felhívja õt a lány újbóli összeomlását érzékelve (a telefonálós jelenetekben is vele beszél). Su-yeon õrületének okát a film végi flashekbõl és a korábban elrejtett utalásokból ismerhetjük meg: édesanyja valamilyen betegségben szenved, esetleg súlyos depressziós ezért egy ápolónõre, Eun-joora van szükség a kezeléséhez. Õ a film leírásaiban szereplõ ”mostoha”, akivel az apának lehetséges hogy viszonya volt (és ez vezet az anya öngyilkosságához), de valószínû az a variáció is, hogy a nõnek valójában soha nem volt kapcsolata az apával, csupán Su-yeon megbomlott elméjébe ragadt bele ez a tévképzet (és teszi õt a képzeletében „mostohává”). Su-yeon és huga Su-mi között rendkívül erõs, szeretettel teli kapcsolat van, feltehetõleg ezt erõsíti az is, hogy mivel a dél-koreai hagyományos felfogásban a nõ feladata a gyerekek nevelése, és ezt az anya nem képes ellátni, Su-yeon ösztönösen védelmezi, óvja a kisebbet. Eu-jooval viszont rendkívül feszült a kapcsolata – ennek forrására nem tér ki a film, de ez nem is szükséges, mi is ismerjük azt a légkört, amikor két erõs, öntörvényû nõt összezárnak. Az ebbõl következõ tragédia viszont már koránt sem vidám, a film egyik legerõsebb, a nézõt leginkább gyomorbavágó jelenete az, amikor a lány eszét vesztve az anyja holttestét látva magára borítja a szekrényt, a bepánikoló Eu-joo pedig hagyja a lányt megfulladni, pusztán azért hogy kicsinyes, embertelen bosszúból megbüntesse Su-yeont egy összeszólalkozás után. Gonosz lenne, mint egy mesében? Nem, a film korántsem ilyen egyszerû, ha pszichológiai szempontból nézzük, márpedig a Két nõvér kikényszeríti ezt, ha rádöbbenünk, hogy nem is horrort láttunk.

Az összeroppanás:
Az ember sokféleképpen dolgozhat fel egy tragédiát, ennek pedig egy egész különleges és kevésbé ismert módját mutatja be a film. Egyes kritikákban, a fórumokon általában elintézik azzal, hogy Su-yeon pusztán hallucinál, vagy õrületét összekeverik a skizofréniával, a tudathasadással pedig egészen másról van itt szó, és az jelenetek megértése szempontjából ez nem mellékes. Vannak olyan emberek akik rendkívül erõs, képszerû képzelõerõvel rendelkeznek, szeretnek álmodozni, és hajlamosok az önhipnózisra – ha egy ilyen embert gyermekkorában rendkívül erõs trauma ér, elképzelhetõ, hogy azzal úgy küzd meg, hogy „leválasztja, disszociálja az emléket a tudatáról, és abból egy új személyiséget hoz létre”. Ilyenkor a „személyiség(ek) saját emlékanyaggal és rájuk jellemzõ viselkedésmóddal rendelkeznek… attitûdjeik, magatartásuk élesen eltér egymástól… és általában nem tudnak egymásról” (Attkinson: Pszichológia – disszocatív v. többszörös személyiség 164. o.) Su-yeon édesanyja, de elsõsorban húga halálát képtelen feldolgozni, elmenekül a valóság elõl, és lényegében létrehozza magában Su-mi személyiségét, majd pedig, mivel egyedül õ sejti Eu-joo bûnösségét a lány halálában, a nõ iránt érzett gyûlölete, az elmegyógyintézetben valószínûleg vele folytatott képzeletbeli monológok, illetve a nõ démonizálása végül az elõzõekben ismertetett módon életrekelti benne a harmadik személyiséget. A film elején látható kórházi jelenet lényegében bármikor megtörténhet, akár a fõidõben zajló események elõtt, akár jóval utána is, az orvos kulcsmondata a fent leírtakra utal („Megmondaná nekem, hogy kicsoda?” – értsd, most melyik személyiséggel beszélek a három közül). A film akkor kezdõdik, amikor Su-yeon úgy tûnik valamelyest felépült a traumából, és ideiglenesen hazaküldik az elmegyógyintézetbõl, de ez a mentális betegség az esetek többségében gyógyíthatatlan, a lány arra ítéltetett, hogy újra és újra, minden esetben egyre távolodva a valóságos eseményektõl végigjátsza magában a tragédiát– mert úgy érzi õ is felelõs a húga haláláéért (errõl majd késõbb).

Három nap
A fentiek már sokat segítenek a film jelenidejében zajló történések megértésében, ahol az események nagy része valójában csak Su-yeon tudatában, illetve a széttöredezett személyiségek közötti kommunikációban zajlik le (beleértve a szellemeket is). A külsõ szemlélõ – az apa – csupán értelmetlennek tûnõ monológjaiból, idõnkénti éles viselkedésváltozásaiból (amikor kirúzsozza a száját és befekszik az apa ágyába, vagy az ebédlõjelenet, ahol a „mostoha” személyiség a többiek számára nem valóságos történetet ad elõ) sejti, hogy a lány még nem épült fel, a végsõ jelenetekben mikor pedig a dolgok addig fajulnak, hogy Su-yaon önveszélyessé válik, felhívja az ápolónõt (a valódi Eu-joot) és visszaviteti õt az elmegyógyintézetbe. Su-yeon szenvedéssel teli, õrlõdõ belsõ világa elsõ látásra rendkívül zavaros, az õrület leginkább az álmokhoz hasonló asszociatív, képi nyelvezettel fejezi ki magát, az egyes jelenetek (az akasztott asszony szelleme, a hûtõben talált csirkefej, az azonos ruhasor a szekrényben stb…) megfejtése további gondolkodásra sarkall. Én ezeket most nem írnám le, ellenben itt egy link egy nálamnál jóval fanatikusabb kollégától, aki több mint 15X nézte meg a filmet, és vette a fáradságot, hogy ezeket is végiggondolja.
http://www.imdb.com/title/tt0365376/board/thread/69288079
Én csupán az ominózus szekrényt emelném ki, ami a tragédia után a pincébe kerül, a lány hallucinációiban viszont a múltnak megfelelõen a szobába van, jelezve hogy azok a jelenetek, amikben az is szerepel nem történnek meg a valóságban. Még két kulcsjelenetet emelnék ki, melyeket félre szoktak érteni. Az elsõ, amikor az apától megtudja, hogy a húga halott – a nézõ pedig esetleg arra a következtetésre jut, hogy akkor Su-mi egy szellem, de mint már fent leírtam nem az. Ugyanerre a tényre minden valószínûség szerint az elmegyógyintézetben is felhívták Su-yaon figyelmét az ápolás során (tehát nem elõször hallja, de újra és újra kitörli tudatából a valóságot). A második részlet, ahol megkéri a „mostohát”, hogy ölje meg, ez nem fizikai halált jelent: Su-yeon személyisége a szenvedés miatt lényegében lemondana az öntudatáról, ha nem érkezne meg a valódi Eun-joo, valószínûleg a „mostoha” személység válna hosszú idõre dominánsá a lány testében (a gyilkosság csak jelképes ebben az esetben).

Bûn és bûnhõdés
A film igazi drámája második megnézésre – mikor az ember már nagyjából sejti mire megy ki a játék – nem Su-mi vagy az édesanyjuk halála, sokkal inkább az, amit a tragédia Su-yaonnal tett. Önmagába zárva hordozza az áldozat, és a „bûnös” személyiségét, és mintegy emberi testbe zárt purgatóriumban egyedül szenvedi végig azt, ami miatt elsõdlegesen magát érzi bûnösnek (hiszen megakadályozhatta volna húga halálát, ha nem a „mostohával” folytatott kicsinyes vitával foglalkozik). A valódi Eun-joo a film jelenidejében már más személynek tûnik mint a múltban, valószínû, hogy õ is megjárta a lelkiismeret kálváriáját, az õ karaktere mutatja a legtöbb szeretetet a lány felé (hiszen õ tudja igazán min és miért is megy keresztül). Az õt a film vége felé érõ büntetés (a szekrénybõl kimászó lény) valóságosságáról lehetne vitatkozni, én részemrõl úgy gondolom az õrületbe ismét visszahulló Su-yaon tudatában zajlik le a jelenet, amit jól jelez az emeleten ismét feltûnõ szekrény (bár ez csak egy lehetséges értelmezés).
A film utolsó képkockái beleégnek az ember tudatába – a lány visszapillant a házra, de öntudatlanul nem csupán otthonától, édesanyjától, a szeretett húgtól búcsúzik – mi tudjuk már akkor – hogy az ép elméjétõl is.
Sorry, hogy hosszú voltam, de az egyik legnagyobb filmélményem, talán így röviden összefoglalva az értetlenkedõk is megértik miért is.