Szinte közhely, hogy a legrangosabb irodalmi elismerést, Nobel-díjat nem kapó írók-költõk listája (csaknem?) elõkelõbb mint azoké, akik megkapták és ez volt a helyzet már a díjosztás elsõ éveiben-évtizedében is. 1903-ban kitüntették például Bjørnstjerne Bjørnsont, akinek élete sok hasonlóságot mutat kor-, honfi- és írótársáéval, Henrik Ibsenével, de munkásságának utóélete össze sem hasonlítható a csak néhány évvel idõsebb kollégáéval. Bámulatos, hogy Európa peremén, a messzi északon elhelyezkedõ, kis lélekszámú, nem világnyelvet beszélõ, akkor még szegény, önálló állami léttel nem rendelkezõ Norvégia olyan íróóriást adott a világnak, akinek mûvei máig élnek, elevenen és elevennek hatnak, színmûveinek mûsorra tûzése -és megtekintése!- nem holmi kincstári tisztelgés, fárasztóan kötelezõ irodalom, hanem megannyi katartikus élmény, karakteres figurák, ragyogó párbeszédek, lassan felépülõ, de annál csattanósabb történetek, valós, ma is létezõ társadalmi problémák feltárása. A Centrál Színházban most bemutatott Kísértetek is ilyen darab; a szerzõ úgy építi fel az öt szereplõ jellemén, sorsán keresztül a drámát, hogy néha úgy érzem, kötéltáncos õ, ám bambuszrúd és védõháló nélkül. Nem riad vissza szélsõséges fordulatoktól, gordiuszi csomóként viselkedõ emberi konfliktusokat, fel- és megoldhatatlannak tûnõ helyzeteket vág el (k)egyetlen suhintással, ám megoldásai sohasem olcsók, vásáriak, mindig a mûvészi kifejezést szolgálják s emelik mûveit és a szerzõt világirodalmi rangra, mindmáig s megkockáztatom: örökre.

A Kísértetekben az öt szereplõ mindegyike és mindannyiuk sorsa összefügg egymással és talán leginkább összefügg a fölöttük, múltjuk fölött kísértõ hatodik személlyel, a már tíz éve halott Alving kamarással és az õ egykori jellemével pontosabban jellemtelenségével, életvitelével, cselekedeteivel. Hazugságok, képmutatások, elhallgatások sokasága: mind-mind õhozzá köthetõk múltba vészõ holtában is. Ám -mint a mostani adaptáció rendezõje s egyben a darabot dramaturgként kiváló érzékkel egy felvonásba, kilencven percbe sûrítõ Alföldi Róbert egy interjúban mondta- "elõbb-utóbb kiborul a bili". Minden családban, minden közösségben vannak sötét foltok, elcsalt sorsok és életek,rejtett titkok, amik nemcsak hallgatnak mint ama bizonyos mély, ami fölött fecseg a felszín, de bizony rohadnak és rohasztanak is és ki tudja, mikor, hol törnek a felszínre, pusztítón, visszavonhatatlan hatállyal. A Kísértetekben felszínre törnek, pusztítón, visszavonhatatlan hatállyal: a bili kiborul, nem kicsit, nagyon.

Alföldi Róbert a kis teret minimalista díszlettel (tervezõ: Kálmán Eszter) teszi még hangsúlyosabbá: egyetlen nagyméretû, fából készült állított négyzetelemmel variál, amelynek legkisebb, középsõ egysége ajtóként funkcionál. Ezenkívül csupán néhány, olykor hangsúlyosan ki-berakott szék "játszik", amiket a kortalan jelmezbe (Szakács Györgyi munkája) öltöztetett szereplõk rakosgatnak ide-oda. Semmi fölösleges akció. Básti Juli számára -akit régebben Hedda Gablerként már volt szerencsém látni- elsõrangú feladat az özvegy, Alvingné megformálása. Alvingnéé, aki egész életében -nem okvetlenül és nem kizárólag önhibájából- szenvedett, takargatott, képmutatott és elhallgatott s minden és leginkább õrá hullik vissza akkor, amikor a dolgok már éppen rendben lévõnek látszanak: festõ fia éppen hazatért Párizsból, a jótékony célokra szánt árvaház nyitásra kész, a fenntartására szánt pénz jó kezekben... Fekete ruhájában, többnyire szordinált hangon, -nagy kitörése annál hatásosabb- takarékos gesztusokkal és mimikával mintha egy görög sorstragédiából lépett volna ki. Nem mint primadonna, nem mint a Centrál "házi dívája", hanem mint elsõ az egyenlõk közt: magányos és végezetül teljesen magára maradó polgár-heroina. Gáspár Tibor és Gáspár Sándor nemcsak valóságos testvérként, de a darabban is jól kiegészítik egymást: a nagytiszteletû lelkész és a "matrózotthont" (értsd: jobb vagy kevésbé jó kocsmát) nyitni óhajtó sánta asztalos a fináléban megkötik a maguk kis alkuját -közkeletû mai szóval: mutyiját- : hallgatásért cserébe anyagi támogatás, "korrupció", akárcsak máskor, máshol, ma is. Jók a fiatalok: Ágoston Katalin házvezetõnõnek, nevelt lánynak egyaránt fagyos, számító és nemigen gondolnám, hogy ha egybekel(né)nek Osvalddal, készségesen beváltaná a fiatalember hozzáfûzött reményeit. Ódor Kristóf is jó a zaklatott, születése pillanatában elrendeltetett sorsú fiú, Osvald Alving szerepében.

Ha hihetünk az évszázados legendának, Ibsen már csak a maga korában nagy botrányt kavaró, tiltó-, bojkott- és cenzori listákon elõkelõ helyen álló Kísértetek miatt nem/sem kaphatott Nobel-díjat. Mi, utókor viszont kaptunk egy magasrendû és ma is aktuális, élvezetes drámát, körítésként egy jelentékeny színházi élménnyel.

Nagyszerû elõadás! Gáspár Tibor óriási nagyot alakít (régebben, Békéscsabán láttam ennyire jónak), de Básti Juli is fantasztikus, mint ahogy a többi szereplõ is! Kiváló rendezés!

Ha Helene Alvingot Bánsági Ildikó, Regine Engstrandot pedig Gáspár Kata alakítaná, még pikánsabb lenne a szereposztás. ;)

Engstrand a báty, Sándor, amint az a képeken is látható.