De az idõ maga az élet, és az élet a szívben lakozik. Minél inkább takarékoskodnak tehát az emberek vele, annál szegényebb, sivárabb és hidegebb lesz a jelenük, és annál idegenebbé válnak önmaguk számára is. Momo, ennek a történetnek borzas kis hõsnõje egyedül veszi fel a harcot a szürkék seregével, semmi más nem segíti õt ebben, csak egy szál virág a kezében és egy teknõsbéka a karjában. Krimibe illõ izgalmas kalanddal hozza vissza az embereknek az ellopott idõt. S kiderül: a reménytelenül betegnek tûnõ világ gyógyítható.

Kiknek ajánlom? Szerintem ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasni. Ebben a rohanó világban, ahol a technikai fejlesztések napról napra jönnek ki, ahol az emberek szociális életét szinte csak a Facebook köti, le azoknak szüksége lenne egy kicsit… élvezni az életet. Bárminemû technikai eszköz nélkül, hiszen a középkorban hogyan szórakoztak volna az emberek? Vagy a másik: miért kell az embereknek folyton rohanniuk? Elvégezni mindent, amit lehet, anélkül hogy ott lennének lélekben is? Néha ugyanis olyan dolgokra is idõt kéne szakítani, aminek nincs különösebb célja, anélkül, hogy az ember életét elõre vigye.

http://hiddenworldsinourworld.blogspot.hu/2013/09/michael-ende-momo.html

Szerintem õ volt az elsõ szürrealista! :) http://hu.wikipedia.org/wiki/Caspar_David_Friedrich

Ahogy tisztességes szürrealista alkotásokhoz illik. :))

Apuka képei elég deprimálóak, de mindenképpen furák! A régi Galaktika magazinba jelentek meg hasonló hangulatú képek.

Szerintem a teknõs védi a bejegyzéseket! :) Illetve a szelleme...

ezt a honlapot meg hogy nem moderálta még ki a port ;-)

Michael Ende apjával Edgar Endevel. Apja szürrealista festményeinek a feltételezések szerint jelentõs hatása volt Michael írásaira.

"Der Spiegel im Spiegel" (The Mirror in the Mirror)


The relationship between Edgar Ende and his son, the writer Michael Ende is a very long and fascinating story. Michael Ende dedicated his book "Spiegel im Spiegel" (Mirror in the Mirror) - a collection of labyrinth-like stories, which are all interlocking with each other in a very mysterious way - to his father. In this book he realised in literature what his father realised in his paintings. Alert readers can even find ideas from pictures by the father woven into the text.

The art of his father's was for Michael Ende the starting point for his own poetic concept. Edgar and Michael Ende are two exceptional personalities and only together, can they be really understood. This is like the phenomenon of the mirror, reflected in another mirror: Nobody can really recognise which mirror is reflecting which.

http://edgarende.de/Englisch/MuEEnde/index.htm

Mármint az Enigmák mûsorának az állandó vendégének (Száraz György) a honlapjának a címének a linkje! :)

Bekerült még a fordítás a cikk linkjével együtt az Enigmák Facebook oldalára. Ott biztosan értõ fülekre talál! :) http://www.youtube.com/user/EnigmakTV
És ehhez kapcsolódik az állandó vendég saját honlapja: http://boldognapot.hu/blog/

A Momo eljutott Ázsiába is, az egyik dél-koreai tévésorozatban fontos szerepet kapott. Ott is megfoganhatnak a nagyszerû könyv okos gondolatai, ott is szükség van rá.
A képen a My Name is Kim Sam Soon c. dráma férfi fõszereplõje unokahúgának olvas esti meseként a könyvbõl.

Ez nagyon pöpec, igényes munka.
Nem is idevaló.
Túl kevesen olvassák.
Rakd fel máshová is.

A cikk elsõ része kapcsolódik a szerzõhöz... http://earthenergyreader.wordpress.com/2013/07/02/the-disappearance-of-time-and-childhood/

"Vannak konteósok, misztikusok, szent emberek és mindenféle egyéb népek, amelyek azt hiszik, a világot egy elit irányítja és emögött az elit mögött valami természetfeletti áll, más szóval mozgatja a szálakat. Nem szeretnék belemenni, hogy ez igaz, vagy sem. Elvégezheted a magad kutatását, elolvashatsz könyveket, megnézhetsz videókat és kialakíthatod a magad elgondolását. Néhány ember dimenzió-közti-nek, mások hüllõknek, megint mások kis szürkéknek hívja õket. Úgy tûnik ezek az elméletek beépültek a gyermekirodalomba.

Biztos vagyok benne, hogy ha a 80-as években voltál általános iskolás, akkor rákényszerültél, hogy végignézd Wolfgang Petersen filmjét, a Végtelen történetet. Magában ez nem egy rossz film! Azonban ha vetted a fáradságot és elolvastad Michael Ende eredeti regényét, akkor a film azzal összevetve egy csodálatos példája a szemétnek, ahogy azt maga Ende is érezte. A hollywoodi rendezõvel való közös munka borzalmas élménye után Ende azonnal le is állította az egyéb regényeibõl készülõ amerikai produkciókat.

Onnan ismerem a fenti történetet, hogy az internet korai éveibõl volt egy tetraplégiás (mind a négy végtag béna, a ford.) levelezõpartnerem, Jimmy, egy író Oklahomából akit elbûvöltek Ende írásainak misztikus elemei. Jimmy írt Endének nem sokkal annak halála elõtt, aki sok dolgot árult el leveleiben. Amit különösen érdekesnek találtam, az Ende Waldorfos háttere. Magyarul, hogy a német misztikus és metafizikus Rudolf Steiner tanításaival és a teljes antropozófiai mozgalommal együtt nõtt fel. Ende munkáit erõteljesen áthatják ezek a nézetek.

Szerencsétlen tény, hogy egyéb munkáit kevéssé ismerik az angol olvasók. Õ írta a Momó címû gyerekkönyvet, amely véleményem szerint egy még fel nem fedezett mestermû és több figyelmet érdemelne.

A Momó lényegében Michael Ende verziója errõl a dimenzió-méretû valóságtorzításról, csak itt a rosszfiúk a "Szürke emberek". Titokban ellopják az emberek idejét, apránként de alattomosan növelve az elvett mennyiséget. Az emberek elõször nem veszik észre, hogyan rövidülnek a napjaik, míg el nem jutnak odáig, hogy minden másodpercükkel el kell számolniuk, az idõ is kölcsönre van, mindenki örömtelen, siet és õrült életet él! Az életben minden arról kezd szólni, hogy hatékonyak legyünk, hogy halmozzuk a vagyont és az emberek elvesztik a képességüket az örömre, játékosságra, rácsodálkozásra és legfõbbképpen a szeretetre! Ez a szürke emberek legalapvetõbb célja! Momó egy utcagyerek, aki véletlenül megtudja, mit akarnak a szürke emberek és megpróbálja elpusztítani õket."

Kellemesen érdekes volt egyébként. Volt valami békés benne... :)

Nem ijedtem meg. Hallgattam már Ligetit és Kurtágot... :D
Vajon a régi zenélõ edények is az európai hangrendszer szerint voltak hangolva és megszólaltatva?

semmi baj ernõ.
mindenre van idõ.
Kezdd talán ezzel
http://www.youtube.com/watch?v=rr3Abd-Qgq4
1:47 és 5:55 -nél ne ijedj meg
menni fog

Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az idõt megérezzétek. S minden idõ, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idõ, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.

A Momo ugyanis elsõsorban az idõrõl szól, és ha szívünkre tesszük a kezünket, bevallhatjuk, hogy abból a legtöbbünknek valami furcsa módon egyre kevesebb van. Márpedig Ende itt azt írja, az idõ ott lakozik, ahova az imént a kezünket tettük. És ez a mese arról szól, mi történik az életünkkel, hová lesz az idõnk.

Az idõtolvaj szürke urak lopják el, és mi tehetünk róla, mi engedtük meg nekik. De ezt nem korholásként írja Ende. Õ csak mesél, ahogy csak a legnagyobbak tudnak.

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2006-08-24/michael-ende-momo

Egy nem túl hízelgõ kritika a Momo-ról... http://moszat.eu/Michael_Ende_Momo

Kassiopeiával

A szürke úr becsukta könyvecskéjét, visszatette a zsebébe, s halkan nyögve leült Momo mellé a földre. Egy darabig nem szólt, elgondolkodva szívta apró, szürke szivarját.
-Szóval, Momo, figyelj jól rám! –kezdte végül. Momo egész idõ alatt ezzel próbálkozott. De sokkal nehezebb volt figyelni rá, mint bárki másra, akire eddig figyelt. Máskor szinte bele tudott bújni az emberekbe, megérteni õket, mit akarnak, mi a baj. Ezzel a látogatóval semmire se ment.
Ahányszor próbálkozott, az volt az érzése, valami sötét ûrbe zuhan, ahol senki nincs. Ilyesmit még soha nem érzett.

-Az egyetlen, ami az életben fontos –folytatta a férfi-, hogy legyél valamire vidd, hogy legyél valaki, hogy legyen valamid. Aki viszi valamire, és több lesz vele, mint mások, annak minden egyéb az lébe hull: barátság, szeretet, megbecsülés és így tovább. Te azt gondolod, szereted a barátaidat. Nézzük meg tárgyilagosan a dolgot!
A szürke úr füstkarikákat pöfékelt a levegõbe.
Momo szoknyája alá húzta csupasz lábát, s amennyire csak lehetett, begubódzott nagy kabátjába.

-Itt van mindjárt az elsõ kérdés –kezdte újból a szürke úr-, mi hasznuk van egyáltalán a barátaidnak abból, hogy te vagy?
Van valami hasznuk belõle?
Nincs. Segít nekik abban, hogy többet keressenek, valamit kezdjenek az életükkel? Bizony nem.
Segíted õket az igyekezetükben, hogy idõt takarítsanak meg? Ellenkezõleg. Gátolod õket mindenben, fõképpen kolonc vagy a nyakukon, akadályozod az elõbbre jutásukat!
Lehet, hogy nem voltál eddig ennek tudatában, Momo, mindenesetre ártasz a barátaidnak már azzal, hogy vagy. Bizony, te valójában, anélkül, hogy akarnád, az ellenségük vagy. És ezt nevezed te szeretetnek?
Momo nem tudta, mit feleljen. Így még sose szemlélte a dolgokat. Egy pillanatra el is bizonytalanodott, vajon nincs –e igaza a szürke úrnak.
-Éppen ezért –folytatta a szürke úr-, meg fogjuk védeni tõled a barátaidat. S ha igazán szereted õket, segítesz nekünk. Azt akarjuk, hogy vigyék valamire. Mi vagyunk az igazi barátaik. Nem nézhetjük tétlenül, hogy mindenben gátolod õket, ami az õ életükben fontos.
Gondoskodunk róla, hogy békén hagyd õket. Ezért adjuk neked, ezt a sok ajándékot.
-Ki az a <mi>? –kérdezte remegõ ajkakkal Momo.
-Mi, az Idõtakaréktól –válaszolt a szürke úr. –Én a BLV/553/c. számú ügynök vagyok. Én személy szerint jót akarok neked, de tudd meg, az Idõtakarék nem viccel.

Ebben a pillanatban Momónak eszébe jutott, amit Beppo és Gigi az idõtakarékosságról meg a fertõzésrõl mondott.
Szörnyû sejtelme támadt, hogy ennek a szürke úrnak is köze van hozzá.
Nagyon kívánta, bárcsak itt lenne most a két barátja. Ennyire egyedül még sose érezte magát.
De eltökélte, mégsem hagyja, hogy ráijesszenek.
Összeszedte minden erejét és bátorságát, s belevetette magát abba a homályos ûrbe, amelybe ez a szürke úr rejtõzött.
A szürke úr a szeme sarkából figyelte Momót.
Észrevette, hogy a kislány arca megváltozott.
Gúnyosan mosolygott, közben szivarja csutkájáról új szivarra gyújtott.
-Ne fáradj –mondta Momónak-, velünk nem veheted fel a harcot.
Momo nem hagyta magát.
-Hát téged senki se szeret? –kérdezte suttogva.
A szürke úr hirtelen meggörnyedt, s kicsit magába roskadt. Majd hamuszürke hangon azt felelte:
-El kell ismernem, olyannak, mint te, még nem találkoztam, valóban nem. Pedig sok embert ismerek. Ha volna még a te fajtádból, becsukhatnánk az Idõtakarékunkat, és oszolhatnánk a semmibe, mert nem lenne mibõl élnünk.
Az ügynök elhallgatott. Momóra meredt, csatázott valamivel, amit fel nem foghatott, s amit nem tudott legyõzni.
Arca egy árnyalattal hamuszürkébb lett.

Újra megszólalt, de mintha akarata ellen lett volna, mintha szavai úgy törnének ki belõle, s nem tudná megakadályozni. Arca mindjobban eltorzult a rémülettõl, mi történik vele.
S Momo végre meghallotta a szürke úr igazi hangját:
-Nem szabad, hogy felismerjenek bennünket –hallotta Momo messzirõl-, senki se tudhatja, hogy létezünk, s hogy mit mûvelünk…Gondoskodunk róla, hogy egyetlen ember se tarthasson emlékezetében…
Csak amíg nem ismernek föl, végezhetjük a ránk bízottat… fáradságos munka elvenni az emberektõl, óráról órára, percrõl percre, másodpercrõl másodpercre elorozni az életüket… mert mindaz az idõ, amit megtakarítanak, nekik elveszett… Mi magunkhoz ragadjuk…fölhalmozzuk… nekünk szükségünk van rá… éhezünk rá…Jaj, tudjátok is ti, mi az, hogy a ti idõtök!
De mi, mi tudjuk, és kiszívjuk még a csontotokból is… és nekünk egyre több kell… egyre több… mert mi is egyre többen leszünk… egyre többen…
Utolsó szavait a szürke úr már hörögve mondta ki, de hirtelen befogta mindkét kezével a száját. Szeme kiguvadt, zavarosan Momóra nézett. Kis idõ múlva úgy tetszett, magához tér kábulatából.
-Mi volt ez, mi? –dadogta. –Kihallgattál engem! Beteg vagyok! Megbetegítettél engem, te! –S szinte kérlelõ hangon mondta: -Csupa õrültséget beszéltem, kedves gyermekem, zagyvaságot. Felejts el engem, ahogy mindenki elfelejt bennünket. Felejts el! Muszáj!
S megragadta Momót és rázni kezdte. Momo mozgatta az ajkait, de hang nem jött ki a száján.

A szürke úr felugrott, ûzött vadként nézett körül, fogta ólomszürke aktatáskáját, és az autójához rohant. Ebben a pillanatban valami egészen különös dolog történt: mint fordított robbanás, valami az összes babát, széjjelszórt holmit visszaröpítette a csomagtartóba, s nagy csattanással bevágta.
Aztán az autó elszáguldott, csak úgy fröcsögtek körülötte a kövek.
Momo még sokáig ült a helyén, megpróbálta megérteni, amit hallott.
Az iszonyatos hideg lassan elhagyta tagjait, s körülötte minden egyre tisztább, világosabb lett. Momo semmit se felejtett el.
Mert õ meghallotta az egyik szürke úr igazi hangját.
Elõtte parányi füstoszlop szállt fel a fûavarból.
Ott hevert a szürke szivar elnyomott csutkája,
s lassan hamuvá omlott.