Nagyon gyenge

Unalmas ripacskodás.

Ennél rosszabb Sirályt már művészet lenne a színpadra állítani!

Avagy, amikor a rendező elszabadul.

Illetve, a nézői kérdésem, hogy ha ez egy komédia, akkor mi lett volna belőle, ha a rendező egy tragédiához nyúl?

Szegény halkszavú Csehov reálisan látta kora problémáit, de nem látott kiutat a bajokból. Hősei gyenge emberek, vágyódnak elmenni valahová, városba, külföldre, - de nincs erejük változtatni életükön. Ha senki se ad nekik pénzt kölcsön, ha még egy lovaskocsit se kapnak, hogy a vasútig elvitessék magukat, akkor maradnak. Gyalog csak nem sétálhatnak el.

A cselekményszegény történet egyetlen helyszínen játszódik, egy vizes - lápos vidékkel körbezárt családi birtokon, többnapi távolságra a legközelebbi várostól.

Mindenki szerelmes viszonzatlanul, mindenki boldogtalan.

A tízfős darabban két író is játszik. Alkotásukban ők sem találnak örömet. Ők is boldogtalanok.

Hogy mégis komédia kerekedik a sok boldogtalanságból, az a szereplők karaktereinek köszönhető. Csehov teljesen a színészekre építette a darab hangulatát.

Erre alapozva, rendezőnk modernizált és úgy meghajtotta a színészeit, mint a versenylovakat. Modernizált, vagyis a szereplők mai öltözetben, egy többfunkciós bőrdívány és egy vas mászótorony - díszlet között játszanak. Illetve, a színpadhoz tartozik egy állandóan működő kézi felvevő-kamera, amely vmelyik szereplő kezében mindent rögzít és a felvett képet a színészek háta mögött kinagyítva láthatjuk.

A modernizáció jegyében időnként kaptunk műfüstöt és villódzó fényeket is. Ami tetszett, az a felvonások előtti és közti madár- zsivaj bevetítése.

Hogy itt valóban vad színész-futtatásokra készüljünk, arra a kezdés előtti percekben egy körbejáró nézőtéri felügyelőlány figyelmeztette a földszinti folyosók mellett ülőket, hogy mindenki húzza a lábait maga alá és véletlenül se gáncsoljuk el a sötétben ki és beszaladgáló színészeket.

Szinte kivétel nélkül, minden szereplő a jelenetére a nézőtéren keresztül érkezett és távozott. (Sőt, volt, akit négy markos statiszta cipelt a vállán). A színészfuttatás kiterjedt a színház első emeleti korlátjára is, volt kinek onnan kellett a monológját előadni, de a legdöbbenetesebb volt, hogy a rendezés kiterjedt a színház kapuján túlra is.


De a rendezői túlkapás másik példája, hogy a színészek fiatalabbjait állandóan felkergették a vas mászótoronyra, avagy a bőrdíványról csináltak különböző testgyakorlatot. Rossz volt nézni Trepljov jelenetét, amikor a bőrdíványt magára döntötte, illetve nem értem, hogy e szerencsétlen színészt miért kellett legalább 3 x nyakon önteni egy vödör vízzel?

Érdekes volt az a rendezői ötlet, hogy egyes jelenetet 3 x is eljátszottak: hol szerelmesen, hol ellenségesen, hol a nemi szerepeket felcserélve.

Érdekes előadás volt, bizonyára a színészek is élvezték a sok rendezői ötletet, de iszonyúan fárasztó is lehetett. Elsősorban, felvetődik a nézőben, hogy miért kell fizikailag így megterhelni a művészeket? A színész feladata a jellemábrázolás, illúziók keltése, de nem egy versenysportoló napi fizikai mozgásának teljesítése.

A négyfelvonásos darab két felvonássá összevonása nagyon nem nézőbarát megoldás. Az első felvonás 105 percig tartott, majd 10 perc szünet után 90 perc volt a 2. rész. (22.30 h-kor volt vége).

A kiváló tíz színész miatt érdemes a darabot megnézni, de ha szabad ilyet tanácsolni, ezt a fantáziadús tbiliszii rendezőt ne hívják meg újabb rendezésre.

Szenvedés volt