Nem az elsõ, az értelmiségi lét kilátástalanságát boncolgató magyar film - de mégiscsak bátor munka.

Érdekes, hogy ez a korrajz is az új gazdasági mechanizmus megindulásának határmezsgyéjén született, ahogy jó néhány társa. A tervgazdaság és a különbözõ gazdasági szegmensek összehangolásának lehetetlensége elõször lesz mindennél erõsebben és leginkább egyedülálló módon a még igencsak "cselekvõ" attitûddel fellépõ magyar film témája.

Bár a mûfaj csúcsa, Bacsó "Kitörése", egy év múlva, 1970-ben készül el, annak a Liska Tibornak a fõszereplésével, aki látszólag egy hétköznapi, átlagos prolinak nézett ki, de a vastag nyak Magyarország egyik legértékesebb koponyáját hordozta - ám ez mit sem csökkent a film értékébõl...


A hazai államszocialista gazdasági modell meglehetõsen vulgárisan a következõképpen írható le: kezdetben volt 1949.

Az az év, amelyben elõször nyilvánult meg teljes valójában a magyar államszocializmus hivatalosan is legfontosabb doktrínája, vagyis az állandó törekvés a pozitív gazdasági mérleg kialakítására.

Kb. 1949 és 1954 között a szisztéma lényege az volt, hogy a lakosság életkörülményeit minél alacsonyabb színvonalon tartsák, hiszen, ha kevesebbet kell költeni a lakosságra, jóval több pénz mehet iparfejlesztésre, az ipar pedig ugye mindennél fontosabb.

Ebbõl az alapelvbõl született a következõ idõszak legfontosabb törekvése: a lakosság életszínvonalának igen lassú emelkedése mellett a mezõgazdaságot és infrastruktúrát nem igazán szabad támogatni.

Ez a szisztéma kb. 1962-ig érvényesülhetett - s ezzel meg is kezdõdött a tíz éves szerencsétlenkedés, amely végül ahhoz vezetett, hogy 1972-ben megkezdõdött az államadósságok termelése a kölcsönök nagyarányú felvételével, amely az olajválság mélyülésével mind komolyabb mennyiségû összegeket jelentett.


A "Szemüvegesek" az említett tíz éves légüres térben készült, mikor is azon spórolt az államgazdaság, amin csak tudott, miközben kifelé továbbra is igyekezte fenntartani a látszatot: mi sem változott.

A bizonytalanság és bizonytalankodás kellemetlen érzése bizony jócskán rányomta a bélyegét a gazdaság berkeiben ténykedõ értelmiségi egzisztenciák életére.

Ilyen figura filmünk hõse is - építészmérnök - akit Bujtor István alakít - szinte az egyetlen ilyen jellegû szerepe (legalábbis értelmségit más filmben biztosan nem játszott). Miközben õ maga imponálóan határozottan indul neki az általa kitûzött céloknak, a körülmények lassan megalkuvásra kényszerítik - a tehetetlenkedõ, tohonya vezetés viselkedése érthetõ módon bizonytalanítja el.

Amilyen bizonytalan a helyzete, olyan bizonytalan a magánélete is: világosan érezzük, hogy egy idõ után csak púp a hátán a dolog, csak több bosszúságot jelent, mint amennyire szerencsésnek tekintheti magát a Ronyecz Mária alakította felesége nyújtotta háttér miatt. Amikor meg végül csak "megcsalja" a Törõcsik Mari alakította hölggyel, abban sincs semmi spiritusz, csak amolyan álmos rutin.

A vállalatnál öregek vannak: az egyik (Molnár Tibor elsõrangú alakítása) azt mondja, hogy neki nem voltak fele ilyen jó lehetõségei sem, hogy õt kinevetik, pedig hol voltak ilyen kitûnõ cirkumstanciák a háború elõtt, mikor "majd meggebedt, hogy mérnök lehessen"...

A másik, a nagy tiszteletnek örvendõ professzor úr (Major Tamás), 1920-ban kezdte a szakmát (hallhatjuk a háttérben, a Szabadság hídra nézõ presszóban játszódó jelenetben), igazi polgári figura, de sokat õ sem nyújthat a tapasztalaton túl: "nekünk is a magunk lehetõségei között kellett boldogulnunk. Most pedig mások a lehetõségek... - Igen, abban egyetérthetünk, hogy mindenképpen jobbak, hacsak... - Hacsak? - Tudja ezt mostanában mindig csak hozzá szoktuk tenni...").

A középgeneráció se könnyebb eset, márpedig a vállalat vezetése közülük kerül ki. Avar István karaktere pl. csak a kardcsörtetésig jut, no meg néhány értelmetlen következetés levonásáig, a Keres Emil alakította figura pedig, akit ugye vezetõként döntési pozícióban láthatunk, annyira tipikus, hogy tipikusabb már nem is lehetne - "Mi sokat várunk Valkó elvtárstól, de hát az anyagi lehetõségek, ugye..."

Pedig sejthetõ, hogy Valkó terve igazán minimalista, sejthetõ az is, hogy számolt a következményekkel, de hát mit lehet kezdeni egy olyan helyzetben, mikor az egyik percben azt mondja a fõnök, hogy "négy lehetõség túl kevés", a másikban meghogy "de hát az anyagbeszerzés körülményei, a kialakítás feltételei, a munkások bére..." - utóbbira érkezik Valkó válasza: Nem hiszem, hogy merényletszámba menne a vállalati költségvetéssel szemben, hogy a munkások kétszerannyi munkáért kétszerannyi pénzt kapjanak... - Igen, igen, de tetszik tudni, hogy van ez...

Válvonogatás, aktatologatás, s végül a döntés: egyszerûbb, ha nem épül ház...

Ilyen körülmények között persze nem csoda, ha Bujtor elõbb bedobja a törülközõt ("Nézze fiatalember, ha ön húszéves fejjel kap egy ilyen munkát, és azt mondja, hogy ilyen lehetõségek között nem tud mit kezdeni vele, akkor én meg magával nem tudok mit kezdeni. - Márpedig én ilyen körülmények között nem építek. Szart nem építek..."), majd rezignáltan csak beletörõdik a dologba (Valkóné: Tudod ez a baj veled: hogy elõször mindenkit lehordasz a sárga földig, aztán máskor meg minden palinak igaza van...).

Beletörõdése ott válik megkérdõjelezhetetlenné, mikor a fiatal hallgatóval opponensként közli: a diplomamunkája semmit nem ér, mert az ötleteinek megvalósításához nyilvánvalóan nem talál elegendõ nyersanyagot, meg hát Magyarországon ilyenhez nem is lehet hozzájutni, arról nem is beszélve, hogy értelmes megrendelõ ilyen tervre soha nem fog rábólintani.

A fiú persze tiltakozik, de már érezzük: végül õ is be fogja majd adni a derekát, hiszen így egyszerûbb.

Minek újítani, ha Magyarországon az életben nem fog érdekelni senkit...

Avagy, mondhatjuk, ha nem csak a Kádár-korszakról beszélünk, Németh László Misztótfalusijával: "Így csináljon az ember tipográfiát Magyarországon..."


A "Szemûvegesek" az elsõ Simó Sándor, a kitûnõ filmes szakember és polihisztor öt mozifilmjének a sorában, s bár látszólag csendes, rezignált dráma, valójában szinte forrnak benne az indulatok.

A forgatókönyv, amely szintén az õ mûve, rendkívül erõs darab: Simó még arra is odafigyelt, hogy egy építész másképp jegyez meg egy adott házat egy adott elintézendõ ügy okán, min egy átlagember.

A kitûnõ párbeszédek féldokumentarista jelleggel párosulnak: e szikár filmben több amatõr szereplõ is felbukkan, de, minthogy mindegyik a "valódi nép" soraiból kerül ki, a kontraszt hivatásos színészek és amatõrök között az értelmiség és a "kisember" közötti ellentétekre redukálódik, s mint ilyen, hangsúlyozza a film konfliktusait, ahogy Valkó fogalmazott a "tények és a vélemények oppozíciójának" feloldhatatlanságát.

Simó filmje nem kínál kiutat, hogy stílszerû legyek "kitörési" pontot: szinte félelmetes, ahogy érzékelteti, hogy alapvetõ változásoknak kell lezajlania, hogy szemléletbeli progressziónak kell érvényesülnie, ha komoly változások megindítását szeretné indukálni a társadalom.

Simó felvetette a kérdést, a választ pedig Liska adta meg az "Ökonosztátban" és a már csak a fióknak írt "Szent barmunk..."-ban.

Nem hallgattak rá, s a rövid távon hasznosabbért feladták a hosszú távon megvalósítható, de biztos társadalmi reform koncepcióit - lám, meg is bukott az államszocializmus.

És lám, ennek következményeit ma is nyöghetjük...


Pedig, ha másképp lett volna, "hacsak"...