Serge Gainsbourg, az 50-es évektõl egészen haláláig talán Európa egyik legjelentõsebb "ötletgazdája" volt: írt dalokat France Gall-tól Vanessa Paradis-ig mindenkinek, és õ maga is rengeteg albumot összehozott, de emellett késõbb megvalósult filmötleteknek is volt értelmi szerzõje - filmrendezéssel is próbálkozott - habár hasonló sikerrel, mint sejthetõen a "Szlogen" általa alakított Serge-e.

Más tekintetben is egészen hasonlít az ebben a filmben prezentált karakteréhez, Serge Fabergéhez, például, hogy a hatvanas évek végére végképp kiábrándult, életunt, céltalan figurákká váltak - no meg, hogy ennek ellenére mégis szerették õket a nõk (pedig sem a külcsín, sem a belbecs nem indokolta volna feltétlenül ezt).

Hasonlítanak végül abban is, hogy mindketten nehezen elviselhetõ, igazságtalan emberek, nmáskor meglehetõsen - szemlélõdõ mivoltukból fakadóan - unalmas jellemek, mégis összehoztak vmit az életben (a filmbéli Serge minden évben átveszi a velencei filmfesztivál reklámfilmes díját, a valódi pedig hasonlóan nagy szakmai sikereket ér el - a zenében), amire minden további nélkül rá lehet bólintani - "ez igen"...

Polihisztorok a - mondhatni (és ne legyünk igazságtalanok e kifejezéssel szemben) - szórakoztatás terén, de nem elég kitartóak - jobbnál jobb miniatûröket hoznak össze (a filmbéli apró reklámfilmekkel, a valódi szintén apró dalokkal keresi meg a legjobb fajta baguette-re valót), de az igazán kivételes, emlékezetes "nagy mûvet" sosem hozzák össze - pedig mindkettejükben él a szándék.

A filmbéli Serge Fabergé-t tehát nyugodtan hívhatnák Serge Gainsbourg-nak is...


Azért állítottam a középpontba az õ alakját, mert alapvetõen ez az ember teszi érdekessé, izgalmassá, utánozhatatlanná a filmet - a körülötte megforduló nõalakok sokkal súlytalanabbak.

Evelyne (Jane Birkin) az egyetlen, aki - talán fiatalságánál, talán furcsa, szeszélyes neurózisánál fogva - nem csak fel tudja kelteni érdeklõdését, de a szerelemhez valami egészen hasonló érzést is ki tud - szó szerint - csikarni belõle...

Persze, ez is csak illúzió, hiszen Serge végig passzív szemlélõdõ marad - pedig egy ilyen kapcsolatban eléggé aktívnak kellene lenni a "társ" megtartásának érdekében, az idõsebb - több mint negyvenesztendõs - fél szerepének felvállalásakor.

Tudja, hogy Evelyne egyszercsak megint felismeri azt a fiatalságot valakiben, amely felé pontosan az õ kiégettsége és növekvõ tehetetlenségi nyomatéka hajtja - mégsem akadályozza meg, sõt, egy ponton túl még mintegy õ sietteti is ezt a folymatot, igyekezvén megteremteni Evelyn számára a megfelelõ lehetõséget a "megcsalásra".

S amikor aztán valóban megtörténik az, ami ilyenkor szokott, igazából - vajon érti õ egyáltalán miért? - eljátssza a féltékenység évezredek alatt jól kipróbált, klasszikus nagyjelenetét...


Grimblat mozija biztosan nem 1969 legjobb francia filmje - kapásból három jobbat tudnék mondani élükön Truffaut "La siréne du Mississippi"-jével az élen - de mégis meglepõen magas színvonalú munka.

S emellett meglehetõsen könnyed kis darab is - nem csinál igazán nagy drámát semmibõl - egy jóléti társadalom élénk, színpompás, szinte giccsesen kommersznek tûnõ virágzásának bûvkörében igazi, de mégis habkönnyû drámát (mert ilyen is van!) alkot, olyat, hogy annak melankólikus szépségét és mindenekfeletti eredetiségét (hangulatában, fényképezésében, a párbeszédekben) ma sok nagyra tartott ún. romantikus dráma is megirigyelhetné.

No nem azt mondom, hogy ma nem készülnek sokkal jobb filmek is, mint akkoriban (sõt!), de a mûfajban, éppen azért, mert az ebben a témában "alkotók" képtelenek elszakadni bizonyos sémáktól, saját dolgukat nehezítik meg, s készítenek általában felületes, több sebbõl vérzõ, romantikusnak szánt, de valójában elcsépeltsége miatt dögunalmas "munkákat" is...

Habár tény: a franciák azóta sem lankadnak, és számtalan egyedi hangulatú, kivételes romantikus drámát hoztak össze csak az elmúlt öt esztendõben is, de mégis - dráma, divat, dizájn - 1969 - rosszul tette, aki kihagyta...

8.25/10