Igen, részegen fedeztem fel. A véralkoholomon hízott. Kitéptem eleven húsomból a korhely, hitvány élõsdit, a még részegebb haverom pedig kiszippantotta a fejét.

Boszorkánylövésem nem nekem volt hanem Karinthynak -legalább is a fikció szintjén. Ezért írt belõle egy tárcát. :-)

Parázok a kullancsoktól. egyszer régen NAGYON megjártam eggyel...

Engem most leginkább az a kullancs aggaszt amelyik alattomban a lábamba fészkelte magát....

A gyengeség gyakran a valódi-rejtett erõ Erõ! ;-)
Illetve fordítva.

""A láthatatlan illeszkedés a láthatónál erõsebb"

"Úgy látszik ez az, amitõl a legjobban irtózunk, hogy összetörjünk és megbukjunk és legyõzessünk, és tényleg ne legyünk más, mint semmi. A legjobban rettegünk attól, hogy életünk kudarc legyen, és csõd. Becsvágy az a kétségbeesés, amely éjjel-nappal észtveszetten küzd az ellen, hogy az ember ne roncsolódjék szét, és fennmaradjon valamely látszatban..."
(...)
"Csak az az ember alapozhatja meg magát a valóságban, aki a bukáson áthalad, és a csõdöt hazugság nélkül magára veszi. Ha nem szökik meg a szétmorzsolódás elõl, hanem a tökéletes eredménytelenséget tudomásul veszi, a sikerben való teljes megszégyenülése és a becsvágyban való megalázása után, a csüggedtség és a kiábrándulás és a sértõdöttség elviselésével, kifosztva, becsapva, mellõzve, közönyben felismeri: ez az a küszöb, amelyen át kell lépni."

A lelki fájdalmak... :-)))

A Mester szerint:

"TESTI FÁJDALOM

Dal a keresztcsontról

Hozzá kell tenni, hogy "testi", mihelyt betûvel beszél róla valaki (különösképpen, mikor még mestersége is a betû) - éppen az a sok betû tette meg a költészet sok ezer éve, hogy magában ezt a "fájdalom" szót mindjárt átvitt értelemben, lelki vonatkozásában szoktuk érteni, pedig, fájdalom (na, ugye, tessék!), a testi fájdalom se kutya, aminek ki van téve minden halandó, csak éppen nem illik beszélni róla, valahogy nem lett tárgya a mûvészetnek, közönséges és aljas dolognak tekintik, lenézik, átutalják az orvostudománynak. Mûvészi tárgy csak a lelki seb lehet, amit barna kislány hûtlensége ütött, az igen, azt meghallgatják a költõtõl, méltányolják, elismerik, megindulnak rajta, a kritikusok hangosan csámcsognak hozzá, ez igen, mondják, ez gyönyörû, hogy a lelke fáj neki.

El is rontottak bennünket, magam is mondhatom, például, mikor a barna kislány elhagyott, elsõ gondolatom az volt, na, ebbõl egy szép vers lesz - ellenben kedden hajnalban, mikor elõször nyilallt bele a keresztcsontomba, és sziszegve ültem fel az ágyban, legfeljebb a tegnapi biliárdparti jutott eszembe, ahol, úgy látszik, nagyon meggörbíthettem a hátam - hogy ebbõl novellát, vagy verset vagy színdarabot csinálok, ebbõl az érzésbõl, közölni azokkal, akiknek sohase fájt még a keresztcsontjuk, hogy ez milyen: - nem, ez valóban távol járt tõlem, ez az ötlet.

És csak egy órával ezelõtt, háromnapi kínszenvedés után, kimerülten és elgyötörten, az elsõ elviselhetõ percben - mivelhogy írni mindig kell annak, aki megszokta -, csak most szántam rá magam, hogy kifogyván minden mondanivalómból egyszerûen elmondom az igazat, vagyis hogy három napig rettenetesen fájt a keresztcsontom.


Hexensussz. Boszorkánylövés. Vagy tudományosabban: lumbágó. Akárhogy forgatom, mindenképpen prózai, közönséges szó, nem alkalmas rá, hogy tiszteletet váltson ki az olvasóból. Még jó, ha nem nevetnek. Bezzeg, ha azt mondanám: szerelmi csalódás! Vagy honfibú! Vagy osztály önérzet! Vagy sértett becsület! Vagy világfájdalom!

Pedig háromnapos tapasztalat után mondhatom, van olyan nagy szenvedés, mint fentiek közül akármelyik. Igaza van a közmondásnak, mikor a kis haszon miatt panaszkodót így inti le: nézze ez is jobb, mint egy hasfájás. Igenis, állítom, hogy minden öröm és szenvedés õsi, valódi, megbízható és kipróbált mértéke mindig a hasfájás volt és lesz: ne szépítgessük a dolgot.

És igenis, örüljön, akinek nem fáj, és nem mondom, ne akarja a honfibút hexensusszra becserélni, örüljön, hogy neki csak az jutott, maradjon veszteg.

Mert nekem nem hexensussz jutott. Büszkén vallom. Nem dicsekszem vele, de nem is tagadom le, bár sejtem, hogy nem lesz vele sikerem.

Ugyanis itthon se volt.

Mindjárt reggel, ahogy szeretett családom körében megjelentem, ahelyett hogy megsemmisülve és elfogódottan borultak volna le a Szenvedés fennkölt glóriája elõtt, az egész társaság röhögni kezdett. Hát igaz, négykézlábra ereszkedve tudtam csak felmászni a székre, mert a keresztcsontom formálisan hétrét görbítette a hátamat - de ki mondta azt, hogy a Szenvedésnek emelt homlokkal muszáj jelentkezni?

Ostobaság. Elõítélet. De hát beszélj velük!

Az emberek komiszak: ez az elsõ tapasztalata a szenvedõnek. Hozzátartozóid is. Igazán nem lehet mondani, hogy férfiatlanul jajgattam és panaszkodtam volna krisztusi szenvedéseimtõl, ama bibliabeli Jób stílusában, aki nem átallotta három íven keresztül óbégatni, amiért egy kicsit viszketett a bõre. Nem kérem, én tárgyilagosan és igazán értelmesen magyaráztam környezetemnek s a közben érkezõ látogatóknak, az örök oktató és szenvedéseit is közkinccsé avatni óhajtó szellemi lény modorában: értelmesen és részletesen magyaráztam, milyen érzés az, mikor az embernek ilyen pokolian fáj a keresztcsontja, hogy csak hétrét görnyedve tud vánszorogni, és a díványra például sokkal kényelmesebben kerül lábbal fölfelé, mint... Azt hiszik, végighallgattak? Az elsõ mondat közepén mindegyik röhögni kezdett, mintha valami jó viccet mondtam volna. Pedig láthatták, hogy igazat mondok: minden felkelés és leülés fél óráig tartó bonyolult mûvelet formájában zajlott le elõttük.

Így hát kiábrándulva az emberi részvét és megértés illúziójából, éjszakára bezárkóztam, és nem engedtem senkit a közelembe.

Én csak a papírnak mondom el éjszakai tapasztalataimat - legalább nem hallom, hogy röhög a nyájas olvasó is.

Ebben az állapotban a legnagyobb probléma a megfordulás az ágyban. Fél egykor kezdtem el, nem bírván tovább a bal oldalamon, oly módon, hogy elõbb így, ahogy voltam, körülbelül az un. félszegúszó halak mintájára (szerencsére e héten olvastam el Brehmben), tehát bal oldali élemen levergõdtem a földre, fejjel lefelé. Most, mindenütt a falak mellett, hogy legyen mire támaszkodni, tisztán bordáimat mozgatva (a kígyók járnak így) átkerültem a szoba másik oldalára. Másképp nem megy a dolog: saját keresztcsontomon lévén keresztre feszítve, minden olyan mozdulat, ami a fájó tengellyel ellenkezõ irányban történik, úgy hat, mintha egy kampósszöggel leszögezett testrészt akarnék a szögrõl letépni. Körülbelül negyed kettõre kerültem vissza az ágyhoz, lábtól, az ágy másik végén - így fel lehetett kapaszkodni, és most már csak a párnát kellett rövid félórás mesterkedessél átvarázsolni a másik oldalra: a probléma meg volt oldva, másik oldalamon feküdtem, anélkül hogy megfordultam volna.

Igaz, tíz perc múlva kiderült, hogy így a jobb oldalamon, még sokkal elviselhetetlenebb a fekvés, és kezdhettem az egészet elölrõl.

Viszont a harmadik vándorlás után szépen kihajnalodott, és én letehettem a rögeszmémrõl, hogy nekem aludni muszáj.

Így ment két éjszakán keresztül.

Nem panaszképpen mondom. Nem érdemes nevetni. Csak objektív vagyok. Sõt. Még azt is visszavonom, hogy az emberek komiszak.

Nagyon is jók voltak inkább, ezen a három napon át.

Mihelyt én abbahagytam, õk kezdtek el beszélni. Tanácsot adtak.

Tegyek rá hideget. Tegyek rá meleget.

Eresszem le a rolót.

Feküdjek a napra. Tartsam a tûz fölé. Földet rakjak rá.

Kenjem be mustárral. A mustárra tegyek paprikát, lenmag-lisztet.

Mások tojásos lepényt ajánlottak végig a hátamon, rá egy réteg szalonnát, aztán cukrot. Utána forróra sütni az egészet. Egész csinos vargabéles vált volna belõlem, ha meghallgatom õket.

Világosan csak egyre emlékszem az egész lidércnyomásos lázálomból: hogy Manci, a szobalányunk, mindenáron rá akart fektetni a vasalódeszkára, és kivasalni - ez lett volna, szerinte, az egyetlen lehetséges megoldás. Aztán minden összefolyt, nem tudom, mi történt velem.

Egy biztos: megint magamnál vagyok, és a keresztcsontom kiegyenesedett.

Emelt fõvel mondhatok hálát jóakaróimnak.

A tanácsaikat megjegyeztem. Ha isten ments, hasonló helyzetbe kerülnek valaha, házhoz jövök, végrehajtani rajtuk.

De a lelki fájdalmakról megvan a véleményem.

1932
"
:-DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD