Számomra a tegnap esti, gyalázatosan sikerült adásból néhány nagyon tanulságos dolog azért kiderült.

Többek között az, hogy Wolf Kati jelenleg talán a legjobb magyar énekesnõ, Freddy Mercuryhoz hasonló énekes tehetség százévenként, ha egyszer születik, John Lennon az "Imagine" címû számmal az egyik legcsodálatosabb melódiát adta a világnak, a "My Funny Valentine" címû jazz-örökzöld pedig, - annak ellenére, hogy könnyûnek tûnik, - az egyik legnehezebben elénekelhetõ dal.
A tv elõtt ülve tisztára úgy éreztem magam, mintha egy virtuális hullámvasúton ülnék, ahol még fel sem ocsúdtam az egyik zuhanás okozta kábulatból, amikor máris újabb magaslatokra tör a jármû, hogy a következõ pillanatban, amikor megindulunk szabadeséssel lefelé, megint úgy érezzem, mintha egy óriási kéz piszokul gyomron vágott volna, csak bírjam szuflával a menet végéig ezt az õrült száguldást.

Csobot Adél az elsõ számban "hozta a kötelezõt", szódával elment, tangózott egy jót, viszonylag koordináltan lépkedett ide-oda a partnerével, és még az énekkel sem voltak különösebb gondjai. Bájos volt, cukipofa, édibédi, olyan kis édes, meg kellett zabálni, - csak azért nem feküdte meg a gyomromat, mert a szódabikarbónát jó elõre bekészítettem, - az orra meg annyira kunkori, hogy szerintem egy titkos szerkezettel éjszakánként, amikor nem látja senki, egy milliméterrel mindig feljebb hajlítják, Adél állítólag sétapálcát, esernyõt, tokba bújtatott szamurájkardot már most is minden nehézség nélkül meg tud tartani az orra hegyén.
Aztán második dalként késõbb jött a John Lennon-féle "Imagine", amelyben megint, - már sokadszorra, és már nagyon unalmasan, - kiderült, hogy amikor Csobot Adél nem a két háború közötti füstös lokálok énekesnõinek a dalait énekli, akkor katasztrófa lesz minden ilyen próbálkozásból.
Malek Miklós minden héten újból-és újból nekirugaszkodik annak, hogy Adélról bebizonyítsa, hogy nem csak egyféle dolgot tud, és minden alkalommal égés lesz belõle a köbön.
Elképesztõen hamis volt az "Imagine" elõadása, az egész stúdió láthatóan feszengett amíg hallgatta ezt a szörnyûséget, és még a mentorok sem tudták leplezni az arcukon a nyilvánvaló kínos helyzetet.
(Érdekes, és poénkodásra alkalmas lenne Malek Miklósnak az a zavart mosollyal elejtett megjegyzése, miszerint - "pedig Adél mindent megcsinál, amit kérek tõle..." - de ezt most kihagyom).
A végén a párbaj dal, a "My Funny Valentine" pedig egy teljesen egyértelmû tévedés volt, azt a magasságot Csobot Adél valószínûleg soha az életben nem fogja megugrani, mert az nem az õ szintje, az neki egy elérhetetlen, megfoghatatlan álom marad mindig.
Ilyen hamis éneklést a legjobb négy között egyszerûen nem szabadna hallani! Ez még a válogatásokon sem menne át, nemhogy a döntõ elõtt egy héttel!...
Én kérek elnézést mindenkitõl.

Oláh Gergõ egy szál zongora mellett ülve, olyan érzékenyen, magas színvonalon, hibátlanul és nem mellesleg, tökéletesen kísérve magát adta elõ Dés László egyik számát, hogy teljesen lenyûgözött.
Aztán jött a második száma, amivel úgy rombolta le az elõzõleg felépített hatást, mint Kõmûves Kelemen és társulata azt a bizonyos kõfalat, mikor "amit raktak délig, leomlott estére, amit raktak estig, leomlott reggelre."
Freddy Mercury csodálatos, máig élõ és számtalanszor hallott szerzeményét, a "Dont stop me now!" címût, olyan erõtlenül, helyesebben a mély részeket olyan erõlködve, bizonytalanul, néhány hamis hanggal is megspékelve kezdte énekelni, hogy csak kapkodtam a levegõt. Aztán ahogy kibomlott a nóta, a produkció is egyre jobb lett, de a kezdeti bizonytalanságot nem tudta elfeledtetni.
Ezt a számot Tabáni István, vagy Kocsis Tibor is sokkal jobban adja elõ, nem is beszélve a zsenirõl, Freddy Mercury-ról, aki egy mindmáig meghaladhatatlan etalon, és nagyon sokáig valószínûleg az is marad.

Aztán jött a másik, vagy talán harmadik mélypont az este folyamán, - annyi rossz pillanat volt, hogy már ki sem ismerem magam a bõség zavarában... - Antal Timi szereplése.
Talán õ és a mentora követte el az est legnagyobb szarvashibáját, - pedig ez nagy teljesítmény volt, mert egyik rossz produkció követte a másokat, - amikor Wolf Katinak a számát adta elõ.
Ugyanis ennek a dalnak minden hangja, motívuma beleégett már a nézõk fülébe, és amíg Timit hallgattuk, magunkban összehasonlíthattuk az eredetivel.
És hát bizony Wolf Kati olyan magasra tette a lécet, olyan erõvel és olyan kristálytisztán énekli ezt a számot, hogy szegény Timi a rengeteg hamis hanggal, elbizonytalanodó, erõtlen hangszínnel csak kapaszkodhatott utána, néhányszor el is hasalt a nagy igyekezetben.
Aztán jött - amint amikor a kártyások egyre nagyobb lapokat tesznek egymásra, - Timinek a másik dala, egy külföldi szám, ami ha lehet, még borzasztóbbra sikeredett.
Ez a nóta tele van nagyívû dallamokkal, mély és magas, kitartott hangokkal, és kis túlzással a fülemet fogtam be, idõnként annyira félrecsúsztak a hangok Timi elõadásában.
Hiába az igyekezet és a nagy hangterjedelem, ha a legmagasabb, üvöltve elõadott hangoknál mintha kést vágnának az agyadba, olyan hamis valaki...
Annak idején azt hittük, hogy az X Faktornak ez a szériája lesz a legjobb, legletisztultabb, erre kiderül, hogy a végsõ döntõbe!, az utolsó háromba is hamisan éneklõ versenyzõk jutottak be, ami nonszensz!

Szabó Dávid, - akire nem akarok túl sok szót pazarolni, - ma nem volt nagyon rossz, sõt, ebben a mezõnyben korántsem õ volt a legrosszabb, de végre-valahára kiesett, ami egy kis vigaszt jelenthetett mindnyájunknak, akik már nagyon régóta vártuk ezt a pillanatot.

A mentorok - helyesebben Nagy Feró - gyávasága ma teljesen egyértelmûen megmutatkozott, amikor a Dávidnál jóval gyengébben teljesítõ Csobot Adélt nem merték kiejteni a versenybõl, inkább hagyatkoztak a közönség szavazataira, hogy elhárítsák magukról a felelõsséget.

A Belmondo zenekar száma összességében tetszett, nem mintha kárpótolni tudott volna azért a rengeteg rossz produkcióért, amit az este hallottam.