annak idején én moziban láttam. sok összetevője volt, hogy megakartam nézni. egyrészt imádom richard curtis forgatókönyveit (a rendezéseit is!), abszolúte a kedvenc brit romantikus vígjáték forgatókönyvíróm! danny boyle bár sose volt nagy kedvencem, de alig volt olyan filmje, amit ne szerettem volna. és nagyon tetszett, hogy mennyire széles skálán mozog a filmográfiája. így hogy ezek ketten összeálltak. mármint, hogy curtis forgatókönyvéből csinált filmet boyle, az tuti siker. ehhez hozzájött, hogy nagyon szeretem a beatles zenéjét. abszolúte korszakalkotóak voltak a maguk idejében. főleg amikor már csak stúdiófelvételeket készítettek. az óriási tömeghisztériát sose értettem körülöttük, de nem is kell. régebben láttam a backbeat című filmet, ami stuart sutcliffe-ről, a beatles eredeti basszusgitárosáról szólt. és emellett több más velük foglalkozó filmet. de itt ami nagyon tetszett az az alapfelvetés, hogy vajon működhet-e ma a beatles zenéje? és bár a film azt sugallja, hogy igen, én ebben azért nem vagyok ennyire biztos. hogy ed sheeran-nek ennyire bejött az egymaga zenélés, az egy óriási unikum. de a pop szakma nem tudna kitermelni még egy ekkora szupersztárt egy évtizeden belül, aki hasonló dolgokat csinál, ráadásul igen régies stílusban. úgyhogy szépen ideologizált a történet. de hát minthogy az alapfelvetés is egy csodás mese, így játsszunk el a gondolattal, hogy működhetne. himesh patel elég meggyőző volt, remek hangja is van. előtte semmiben se láttam, de azóta azért már jópár filmből ismerősen köszönt vissza. nem úgy lily james-t, aki a leginkább testhezálló szerepét játszotta el itt is, és varázslatosan működött. lily a tökéletes szomszédlány színésznő. én teljesen oda vagyok érte. keveseknek van ilyen elképesztő kisugárzása, ami ennyire természetesnek hat. azóta persze láttam már megformálni pamela anderson-t is. tehát nem csak ezt a szerepet tudja, de ez áll neki a legjobban, vagy én ebben a szerepben szeretem a leginkább. pamelát eljátszani bizonyára komolyabb kihívás volt, de azt is megoldotta. a mellékszereplők is jók, a karaktereik jól megvannak írva, általában kedvelhetőek vagy funkciójuk szerint nagyon lehet utálni őket. ed sheeran remek választás volt. olvastam, hogy szó volt a fejlesztési szakaszban még chris martin-ról is, de az valamiért nem jött össze. cserébe kapott a coldplay egy kis beszólást. nem mellesleg a kib*szott "fix you" az egyik örök kedvenc dalom, amíg csak forog a föld, vagy el nem felejti az egész világ, hogy valaha is volt. nálam simán a "yesterday"-el egy lapon említendő. személy szerint jobban is szeretem. a film alapfelvetése természetesen remekül zseniális, de az időről időre után azért nem vártam kevesebbet richard curtis-től. és csalódnom se kellett, mert az izgalmas felvetés mellett, azért ez mégiscsak egy szerelmi történet. ami arról szól, hogy bár hajszoljuk a sikert, és az elismerést, de sokszor még akkor se vesszük észre az igazán fontos dolgokat, és főleg fontos embereket, amikor elérjük a vágyott sikert. mert az sose olyan, mint ahogy remélünk. jack valamiért (nem is igazán értem miért) sose vette úgy észre ellie-t, és ellie sose mert úgy közeledni jack-hez, mert gondolom olyan régóta barátok már, hogy azzal mindent tönkretett volna. de az igen hamar feltűnhetett bárkinek, hogy mennyire egyoldalú a kapcsolatuk. és jack a siker kergetése közben le is marad róla. szomorú, hogy csak akkor tudatosul benne, amikor rájön, hogy a vágyott siker és elismerés egy igen keserű pirula. főleg, ha érzi a bűntudatot is, hogy nem is a saját dalaival érte el. úgyhogy szerintem egy igen remekül felépített szerelmi történet, aminek a sava-borsát nyilván a remek zenék adják. de a hangulathoz nagyon sokat hozzátesz a joel fry által játszott rocky karaktere is. abszolúte mindig oldja a feszültséget, és mindig ott van, amikor egy kicsit már túl sok lesz az önsajnálatból vagy a giccsből. nagyon hálás szerep, és fry remekül hozza! igen szimpatikus figura.
volt a buta pereskedés, hogy valami nagy ana de armas rajongók beperelték vagy a produkciót, vagy a streaming szolgáltatójukat (már nem emlékszem), mert a filmben nem szerepelt a kedvenc színésznőjük, pedig az előzetesben feltűnt, és ők csak ezért nézték meg a filmet! (amiről nem nyilatkoztak, hogy amúgy tetszett-e nekik) de ezt már sok évvel a bemutatója után. ana de armas szerepelt volna a filmbe, de végül a jelenetei a vágószobában kötöttek ki. már az után, hogy a trailert kiadták. ami egyébként gyakorta előfordul, hogy komplett karaktereket vágnak ki. pl a mennyei királyságban sybilla jeruzsálem hercegnőjének volt egy fia. de a mozis változatból őt teljesen kivágták. a rendezői változatba bekerült. és bár csodás színésznő, de nem olyan nagy kár érte. sokat nem tett volna hozzá a filmhez. (elérhető a nagy videómegosztón a kivágott jelenet)
én egyértelműen nagyon ajánlom a filmet, a romantikus vígjátékok kedvelőinek. elsősorban az angol rom-kom-ok kedvelőinek! az alkotók sokat látott, remek figurák, a színészek nagyon jók, a történet nagyon kerek, és egész, bár van benne egy sztem egyértelműen hiba.
de az egyértelmű hiba, igazából semmit se von le az élvezeti értékéből.
összességében egy remek angol romkom, remek zenészekkel, színészekkel, jó hangulattal, nincs ember a világon, akinek ne jó szívvel ajánlanám. legfeljebb annak nem, aki nem szereti a beatles zenéjét, vagy a romkom-októl hányingere van. az ne is tegyen vele próbát!! és az se, aki csak ana de armas miatt nézné meg! de aki szerette richard curtis forgatókönyveit... azok már mind látták!

Nekem személy szerint tetszik az alapötlet, és igen, ismerjék meg az alternatív világ(ok)ban is a Beatles dalait, ha erre mód van. Engem nem zavar, hogy egy szál gitárral próbál minél többet felidézni a csak általa ismert slágerekből, amik nélkül kevesebb lenne a világ. Jó hallgatni ezeket a dalokat, nem keresek mélyebb összefüggéseket azon belül, hogy "mi lenne ha..."
Elfogadom a fikciót így, ahogy tálalják.

Richard Curtis-t imádom, Danny Boyle-t is nagyra tartom, a Beatles pedig minden idők egyik legnagyobb zenekara. Ebből a kombóból rossz nem sülhet ki. Ehhez képest, jó lett a produktum, de nem akkora durranás.
Attól, hogy beveri valaki a fejét, hogy kerül át egy másik univerzumba, ahol nincs Beatles? :)

Értem én, hogy pc van, meg wok, meg fehér rasszizmus, de a való világban egy ilyen páros esetén nem a lány szokott reménytelenül szerelmes lenni a fiúba, hanem fordítva. És nem a bőrszínük miatt.
Itt van két hír belinkelve arról, hogy beperelték a stúdiót amiért a trailerben még szerepelt Ana de Armas, de a filmből teljesen kivágták. Ehhez képest itt a port.hu-n a szereplők közt második helyen szerepel, megelőzve a főszereplőt.

Nem mondanám, hogy kiemelkedően jó film, viszont az alapötlet annyira jó, hogy mégis 8 pont.

A trailer alapján egy nem olyan rossz ötletre épülő, közepes, nézhető filmre számítottam, de 30 perc után inkább kikapcsoltam. Már az eleje nagyon rosszul indul, lapos, vontatott, brutálisan felszínes, gyakorlatilag semmit nem tudunk meg a szereplőkről, csak hogy pár random fiatal, élükön ezzel a jellegtelen, folyton bárgyú arcot vágú főszereplővel. Aztán később sem változik semmi, csak elkezdenek random Beatles dalokat énekelgetni nem kimondottan élvezhetően. Unalmas jelenetek, lapos humor, még a zene sem tudja megmenteni. Ha nagyon muszáj lenne, biztos végig tudnám nézni, de most inkább keresek valami ennél tartalmasabbat.

Írod: "Merthogy ragaszkodsz ahhoz, hogy ezek a dalok csak ezzel négy figurával, az ő hangszerkezelésükkel, az ő hangjukon előadva lehetnek/tek sikeresek."
Nem, egyáltalán nem állítok ilyet, de még csak nem is utalok, célzok ilyesmire . Én folyamatosan arra utalok/azt írom, hogy amennyiben nem létezett volna a Beatles, egyetlen zenész egyetlen szál hangszerrel plusz az ő egyetlen szál énekével még 1963 és 70 között sem tudott volna a Beatlesét még csak megközelítő sikert sem elérni még azoknak a saját maga által szerzett daloknak a tömegével sem, melyeket mi Beatles-dalokként ismerünk.
Amennyiben pedig létezett volna a Beatles - ahogy létezett is -, a helyzet pontosan ugyanaz, mint az előbb, akár a hatvanas évekről van szó, akár napjainkról, és legyen szó akár Beatles-dalokról, akár másmilyenekről.
Én pusztán ezt szajkózom, semmi egyebet. Bármilyen megfogalmazásban is, de folyamatosan hangsúlyozva az egyetlen szál hangszer és a több hangszer együttese közti különbséget, mert hogy ezt tartom a lényegnek; megtoldva azzal a ténnyel, hogy - akár Beatles, akár nem - bizonyos dalok bizony egyféle énekesi karakterre íródnak, bizonyos dalok másfajta karakterre stb. (Erre a karakter-dologra próbáltam az előző hsz-emben John, Paul, George és Ringo nevei helyett tőlük elvonatkoztatva az X, Y, W és Z betűkkel utalni, kissé ügyetlenül, teszem most hozzá). Magyarán a filmbeli srácnak az ő énekhangjával és énekstílusával bizonyos Beatles-dalok jól állnak, bizonyos dalok nem; olyan nincs, hogy válogatás nélkül mind jól áll neki.

Tehát nem arról beszélek, hogy random Beatles-dal kizárólag a Beatles előadásában lehetett volna és/vagy lehetne sikeres. Ilyen butaságot egyetlen mondatomból sem lehet levezetni.
A többiban pedig változatlanul egyetértünk.

Nézd, én egész végig arról beszélek, azt állítom, ami leginkább talán ebben a két mondatomban foglalható össze: "És semmi a világon nem utal arra, hogy egyetlen előadó által szerzett és játszott, ám egyhangszeres dalokkal a Beatleséhez akár csak megközelítő nagyságú sikert lehet elérni, bármennyire is zseniálisak ezek. Semmi nem utal rá, ellenben minden az ellenkezőjére,..."
Én mindvégig a hangszerelésről beszélek, annak a közönségsiker nagyságát alapvetően meghatározó voltáról - a Beatles erre tulajdonképpen csupán ürügy: ők egyszerűen a legjobb példa, mert hogy még az ő dalaik sem tudják felülírni a zenéhez, annak hangszereléséhez, hangzásához, megszólalásához való alapvető beállítódásunkat. (Legalábbis a véleményem szerint - amely persze bármennyire is határozott, simán jelentheti, hogy tévedek).
Szóval nem gondolom, hogy ne vonatkoztattam volna el a Beatlestől.

A hatvanas évek és a napjaink közötti társadalmi és kulturális eltéréseket illetően természetesen teljesen úgy van, ahogy írod. Ami és ahogy a Beatles kapcsán akkor történt, szinte kizárt, hogy akár csak megközelítően ugyanúgy történne ma. Az alternatív világbeli példád pedig kreatív és vicces, részemről díjazom. :)

Egyébként még az jutott eszembe, hogy - a Beatleshez és az előadásmódhoz röviden visszakanyarodva - nem is pusztán a hangszerelésről van szó, hanem talán majdnem akkora mértékben az énekről is, amennyiben a filmbeli srác mindegyik dalt saját maga énekli - ellentétben ugye a Beatlesszel, ahol X szólóénekli ezt a számot és Y azt, W náluk ritkábban amazt, Z pedig még ritkábban mást. Szóval a lényeg, hogy nyilvánvalóan nagyon-nagyon nem mindegy, hogy ugyanaz a hang, egyúttal stílus, előadásmód énekli-e a Yesterday-t és a Strawberry-t, vagy a Here Comes-t és az I am the Walrust stb, mint két, három, vagy akár négy olyan hang, stílus, melyek tulajdonosai kvázi saját magukra írták az adott dalt... (És akkor a Beatlesnél gyakori háttérvokálról még nem is beszéltem, ami ugye a filmbeli srác esetében szintén nincsen).