Volt már szó a golyóstollal és a géppel írás különbségéről, önarcképekről és szelfikről, amikből sokkal több készül ma, mint ötszáz éve, volt szó az orális szex történetéről, ami a nők egyenjogúságáról is meglepően komplex képet ad, és írtam a Mátrix piros pirulájának utóéletéről, na meg az internetről, ami a kezdetektől a szabadság terepe lett volna, aztán szép lassan gyarmatosították a nagy techcégek.

Az ilyen, látszólag marginális, de hosszú, hömpölygő történetek legalább annyira érdekesek, mint a történelem fősodra – főleg, hogy az a fősodor legtöbbször a háborúk egymásutánját jelenti –, mivel közelebbi képet adnak arról, hogy élt az ember a múltban. Ma már senki nem kérdőjelezné meg, hogy egy nő is átélhet szexuális élvezeteket, pedig a gondolat egykor botrányt keltett értelmiségi körökben, az meg eszünkbe sem jut, hogy a betűírás módja esetleg arra is hatással van, hogy mit írunk. És hiába, hogy nagyobb rálátásunk van az elmúlt évezredek történelmére, mint korábban bármikor,

nehéz elképzelni, hogy az emberi civilizáció nagyobb részében a szemét mint fogalom nem létezett.

Vagy ha létezett is, hát egész más értelemben.

Az emberi tevékenység nyomán mindig keletkezett hulladék, de amikor Kr. e. 3000 körül a krétai Knosszosz városában arra kötelezték a lakosokat, hogy ássanak gödröket a pusztában és oda temessék a szemetet, az legfeljebb ételmaradékból, bőr- és agyagdarabokból, csontokból állt, vagy még azokból sem, mert a háziállatok és a kézművesek felettek vagy újrahasznosítottak mindent, amit csak lehetett. Az első szemétügyi rendelkezéseket a Kr. e. 5. századi Athénból ismerjük, ahol tilos volt a szemetet az utcára dobni, de a kérdés még jó kétezer évig nem érdemelt nagyobb megfontolást. Egészen addig, amikor a kora újkorban a gyorsabb közlekedés és a kereskedelem felvirágzása nyomán a városok mérete megnőtt. A 15. században Párizs városfalai körül a beszámolók szerint hatalmas hegyekben állt a szemét, de máshol sem volt rózsás a helyzet, mivel az emberek előszeretettel hajítottak ki mindent az utcára, főleg ételmaradékot, ami vonzotta a kóbor kutyákat és a patkányokat. Az első, maihoz hasonló termékcsomagolásról 1551-ből találunk adatot, amikor a német papírgyáros, Andreas Bernhart a portékáját a saját nevével és cégérével ellátott dobozba tette.

Nem nehéz észrevenni, hogy a XX. század előtt nem keletkezett nem organikus, nem lebomló hulladék,

hiszen a fémek mindig értékesebbek voltak annál, hogy ne készüljön belőlük új szerszám vagy fegyver, az elhagyott vagy elbomlott vályogházak pedig elmállottak a csapadéktól. A szennyvízelvezetés és a szemétfeldolgozás higiéniai kívánalmaival a XIX. századi Angliában foglalkoztak először. Az 1920-as évek New Yorkjában még bőven az óceánba ürítette a város a szemetét, a gyakorlatot végül 1934-ben tiltották be.

Talán meglepő, de Budapest a kiegyezést követő prosperáló évtizedekben élen járt a városi higiéniában, a hulladékfeldolgozást egy bizonyos ifjabb Cséry Lajos forradalmasította 1872-től. Cséry ügyes vállalkozóként aranyat látott Pest-Buda hulladékában, amit cége tartályos lovaskocsival hordott egy Ecseri úti átemelőtelepre, onnan pedig vasúton Pestszentlőrinc határába, ahol a szemetet átválogatták és továbbértékesítették. Egy ideig a szerves hulladékból termőföld is készült Cséry szabadalma alapján, igaz, ezt hamarosan felváltotta az olcsóbb műtrágya. A modell annyira jól működött, hogy Berlinből, Párizsból érkeztek delegációk. S hogy a „szemét” és a „bulvármédia” fogalmai már akkor is összenőttek, azt tanúsítja, hogy a hulladékot összegyűjtő csengetősfiúk egyúttal a köznyelvben csak szemétújságnak nevezett Reggeli Újságot is kihordták, igaz, a lap nem élt sokáig.

A 20. század elején végül a főváros átvette a hulladékgazdálkodás feladatát Csérytől, ám ezután már válogatás nélkül halmozták a szemetet a pestszentlőrinci lerakóban. (Itt most szelektív hulladékudvar működik, egyike a budapesti tizenhétnek, ahol a lakosok, a szemétdíj befizetését igazolva, letehetik a külön gyűjtött hulladékot.) 

A 60-as és a 70-es években az Egyesült Államokban, majd a világon egyre több szeméttelep nyílt. Hiába figyelmeztetett az amerikai kormány, hogy gond lesz a nem lebomló plasztikból, a lobbi ereje erősebb volt. A dél-koreai Incheonban található telepre ma naponta 18-20 ezer tonna szemét érkezik, a kaliforniai Apex szeméttelepre napi 9 ezer, a nigériai Lagosra pedig ugyanennyi – utóbbi vonzáskörzetében mintegy 16 millió ember él. Minél gazdagabb egy ország és minél jobban megtelnek a telepek, annál drágábban fogadják be az újabb szállítmányokat. A kapitalizmus fordított logikája nagyon jól megmutatkozik a két legnagyobb amerikai szemétcég esetében: habár ma már egyértelmű, hogy a hulladékmenedzselés ezen formája egyáltalán nem jó megoldás, a Waste Management és Republic Services tőzsdei értéke megduplázódott 2015 óta. Nem túlzás azt mondani, hogy a szemét a kapitalizmus egyik fő terméke, inherens, elválaszthatatlan része a fogyasztói kultúrának.

Nemcsak vásárolni szükséges egy pörgő gazdaságban, hanem eldobni is.

Pár hónappal ezelőtt repülőgéppel utaztam, és a párizsi reptéren, a biztonsági ellenőrzés előtt észrevettem, hogy az egyik korláton bontatlan, ép háromszögszendvics csücsül. Éhes voltam, a szendvicset jó előre kinéztem magamnak, mégis biztos voltam, hogy senki nem fogja elorozni előlem. Pedig legalább száz ember haladt el előtte, és szinte mindenki vetett rá legalább egy kósza pillantást, sokaknak talán a nyál is összefutott a szájában. Ha így volt, miért tartotta volna cikinek mindenki, hogy magához vegye a szendvicset?

Lars Eighner, aki nyolc évet élt hajléktalanként, Travels with Lizbeth című memoárjában leírja, hogy a kukázók egyik első élménye a szeméttel kapcsolatos:

„A guberáló először undorodik és utálja magát. Aztán ez a tapasztalattal elmúlik (...) Lassan megérti: az emberek tökéletes holmikat is eldobnak.”

A modern ember viszonya a szeméthez ellentmondásos: egy darab kenyér, ami túl sokáig állt kint a pulton, akkor is szemét, ha amúgy hibátlan, mintha a rá eső tekintetek is beszennyezhetnék. Egy kisgyereknek már az első években meg kell tanulnia, hogy van, ami tiszta és van, ami koszos – a kuka és a szemét nyilván az utóbbi kategóriába tartoznak. Amikor a reptéren elvettem a szendvicset, ennek a tanult szabálynak is ellent kellett mondanom. Azok a kortárs művészek, akik szemétből készítenek műalkotásokat, ugyanazt akarják elérni a szemlélőben. Hogy lássák meg a szemétben a puszta anyagot, ami újra felhasználható.

Az emberek évente több mint 2 milliárd tonna szemetet termelnek – a Világbank jóslata szerint ez a szám 2050-ig 70%-kal növekedni fog.

Ahhoz, hogy az emberiség megfordítsa ezt a trendet, sokkal többre van szükség, mint újrahasznosításra vagy csomagolásmentességre. Az anyaghoz való viszonyunkat kellene radikálisan átalakítani. A modern ember életében a szeméttelepek nem egyszerű hulladéklerakók, hanem temetők is, ahová múltbéli élményeinket, élvezeti cikkeinket, identitásunkat és szenvedélyeinket is temetjük.

Tarkovszkij 1979-es Stalker című filmje a távoli jövőben, olyan környezetben játszódik, ahol egy város romjait benőtte a vegetáció, az elhagyott gyárépületek és vasúti vágányok között kóbor állatok és eltévedt emberek kószálnak. A természet és az ipari civilizáció évszázadok alatt egybemosódott, de nem harmonikus, prosperáló módon: az átváltozás inkább erjedéshez, közös hanyatláshoz hasonlít, hogy aztán majd kialakuljon valami új. „Mikor a fa nő, zsenge és rugalmas, mikor száraz és merev, haldoklik. A keménység és az erő a halál kísérői, a rugalmasság és a gyengeség a lét frissességét fejezik ki” – mondja a címszereplő a híres monológban. Ez a merevség, keménység jellemzi azt a sokmilliárd tonna műanyagot, fémet és le nem bomló szemetet is, amit naponta megtermelünk.

Nem szeretnék pesszimistának tűnni, hiszen látom a mai ember gondolkodásának csapdahelyzetét: épületeink, filmjeink, szokásaink egyaránt arról árulkodnak, hogy nehezen tervezünk hosszútávra. (Vajon mit szólnának Párizs lakói, ha a polgármester elébük állna, és kijelentené, hogy új templomot építenek, ami majd csak száz év múlva lesz kész? Pedig a Notre-Dame felépítésére ennél is többet kellett várni 1163 és 1345 között.) Az eldobható kütyük, palackok, tányérok és csomagolások ennek a rövidtávú gondolkodásnak velejárói. Közben a földben és az óceánokban felejtett műanyagpalackok lebontása már elkezdődött, az erre „szakosodott” baktériumok alig 4-500 év múlva végeznek is a feladattal. Mi ezt nehezen tudjuk elképzelni, és talán itt sem leszünk, hogy lássuk. De hogy meg fog történni, abban biztos vagyok.