Txalaparta

A  Nömadak Tx főszereplője, amire a cím Tx-je is utal, egy nehezen kimondható nevű hangszer, a txalaparta, a baszkok népi zörgettyűje. Távolról közelítve és erősen leegyszerűsítve valamiféle xilofon vagy marimba ez, melyen egyszerre ketten játszanak. E sajátos játékmódból adódik elnevezése is: txal partaris baszk nyelven annyit tesz, két személy, kétszemélyes. A txalapartázás a következőképpen néz ki: néhány pontos méretre vágással behangolt, simára gyalult deszkát egymás mellé helyeznek, amik a zenészek vaskos faütőikkel megszólaltatva, egy sajátos alkalmasságon szabadon vibrálva, rezonálva adják ki magukból a furcsa, misztikus hangzású zenét. Érdekes a két zenész játékmódja is, hiszen ahogyan zenélnek, az közelebb áll az afrikai eredetű, erősen ritmizált zenéhez, mint az Európában megszokott, dallamközpontú muzsikáláshoz. A zenészek folyamatos zenei dialógusban állnak egymással, az egyik zenész mindig a másik játékának hangjai közé üti be saját variációit, így a txalaparta zene egyre jobban gyorsuló, végén forgószélszerűvé váló, virtuóz ritmusképletté áll össze. Persze, olykor játszanak hagyományos dallamokat is, persze amiket a hangszer korlátozott hangkészlete megenged. Egyik a dallamot kopogja, míg a másik a ritmust tolja alá. De az igazi az, amikor a két zenész zipzárszerűen egybefűződő játékából születik meg a zene. A filmben látunk egy másik txalaparta variációt is, itt a játékosok kezében tartott különböző hosszúságú facsöveket a padlóhoz ütve állítják elő ugyanezt a struktúrájú zenét, azzal a különbséggel, hogy ezt nemcsak ketten, hanem többen is játszhatják. A film élő főszereplője két tx-zenész, Igor Otxoa és Harkaitz Martinez de San Vincente, akik sajátos hangszerükkel beutazzák a világot, sőt, bizonyos helyszíneken le is gyártják az ott jellemző anyagokból, Lappföldön jégből, a Szaharában kőből; valamint hangfelvételeket készítenek helyi zenészekkel az örömzenélés (és a world music globalizációja) jegyében.

Több, mint koncert, de kevesebb, mint dokumentum

Zenéről beszélni éppen olyan hiábavaló, mint filmet készíteni róla, bár ez utóbbi esetében legalább olykor hallani is lehet azt, amit elsősorban hallgatni érdemes. A Nömadak Tx azonban nem koncertfilm, hanem inkább valamiféle elmélkedés arról, hogy a zene milyen akadálytalanul képes áramlani különböző kultúrákon, népeken és tájakon keresztül és milyen tökéletesen megfelel az emberiség közös nyelvének. Két zenész, ha találkozik, akkor is igen gyorsan megérti egymást, ha a világ két ellenkező végéről származik is és egyáltalán nem beszéli egymás nyelvét. A film, a furcsa baszk hangszer különböző zenei környezetben történő tesztelése mellett, elsősorban ennek a szép, bár közhelyes gondolatnak demonstrációja. A két kedves arcú, mosolygós baszk zenész (még véletlenül se jusson eszébe senkinek az ETA) kultúr-turisztikai roadmovie-jában először Indiába, majd a jégbefagyott Lappföldre, majd Marokkóba, aztán a mongol sztyeppére, onnan a belső-szibériai tundrára utazik, hogy ott helyi erőket keressen fel, akikkel aztán azok saját hangszerei kíséretében zenéljenek egyet. A txalaparta hangját így nem tudjuk megunni, hiszen egyszer egy virtuóz indiai dorombművész, máskor egy komplett berber gnawa-zenekar vagy egy mongol torokénekes fűszerezi a hipnotikus hatású kilim-kolompoló baszk zenét. A zene mellett a film látványjellegét erősíti az igényes fényképezés (Raúl de la Fuente munkája), mely lenyűgöző panorámákat mutat a világ körüli utazásról, amellett, hogy szinte szociografikus hitelességgel mutatja meg a Föld különböző területein élő nomádok hétköznapjainak jellemző tevékenységeit is. Végtelen derű száll a zene szárnyán. Legfeljebb csak az sokallja a folytonos mosolygást, aki már vett részt hosszú, földrészeken, idegen kultúrákon átívelő hátizsákos utazáson, mert az tudja, hogy azért egy ilyen trip közel sem mindig móka és kacagás. A filmben azonban semmi negatívum nem látható ebből, így tényleg csak arra gondolhatunk, hogy a zene felszabadít, továbbá boldoggá, egyenlővé és testvérré tesz. Továbbá, nyilván a bütyköket, húzódó izmokat, a hasmenést és a fagyásokat is gyógyítja. De amúgy a film jó szórakozás lehet azok számára, akik a Szigeten mindig a Világzene-színpadnál kötnek ki, adtak már pénzt a Greenpeace-nek és a Baraka az egyik kedvenc filmjük.

Kinek ajánljuk?
- Akik számára vonzó a szandálos, hátizsákos hippi-turizmus.
- A világzene rajongóinak.
- Aki Mongóliát választaná a Seychelles-szigetek ellenében, ha módja nyílna választásra.

Kinek nem?
- Aki szerint Joe Satriani a világ legjobb zenésze.
- Aki szerint a világzene nem más, mint fejlődő országok éhenkórász zenészeinek kísérlete arra, hogy jól lehúzzanak minket.
- Aki számára nem kérdés: egyértelműen a Seychelles-szigetek.

6/10