Ne nézz a Holdba!

[img id=430006 instance=2 align=left img]A szamár a torony tetején népmesei történet barátságról, szeretetről, ármánykodásról és a nyughatatlan vágyról, amely szüntelenül az elérhetetlen felé hajt bennünket. Hatévestől az idősebbekig mindenkit lenyűgöz ez az előadás, amelyben átadva magunkat az élménynek, elrugaszkodhatunk a valóságtól, fel az égig – sőt, egyenesen a Holdig.

A Stúdió K Színház ezzel az előadással magasra tette a mércét. Nemcsak azt bizonyítja be, hogy a bábszínház műfajának rendkívül fontos helye van az egyre szűkülő színházi palettán, hanem egy igényes, kreatív ötletekkel teli produkciót nyújt a gyerekeknek, amitől a felnőttek szája is tátva marad. A szöveg kifejezetten erre az előadásra íródott: Marc Chagall meseszerű, képei ihlették meg Zalán Tibort, aki boldog-szomorú darabot alkotott a festmények sugallta különös álomvilágból. Az író rímekbe szedte meséjét Boldizsárról (Lovas Dániel), a nyughatatlan kisfiúról, akinek egy álma van csak: hogy feljusson a Holdra, rég elvesztett édesanyjához. A Hold (Homonnai Katalin) azonban megközelíthetetlen, titokzatos és sok próbát kell kiállni, míg valaki eléri. Felső hatalomként lép a földi világba, hogy elkápráztassa és tovább csalogassa útján Boldizsárt, mert aki egyszer belefeledkezett, az többé nem menekülhet.

[img id=430005 instance=2 align=right img]A felfelé való törekvés az előadásban bizonyos szinten minden szereplőnél jelen van: cirkuszi nyúl (Nyakó Júlia) és kakas (Sütő András Miklós), meg nem értett bűvész-művész (Spilák Lajos) és a háztetőn ücsörgő nagyapó (Spilák Lajos) egyaránt elvágyódnak a szürke, hétköznapi világból. Zebulond, a bölcs szamár (Nagypál Gábor) áll csak négy patkóval a földön, támogatja ugyan mindenben kis gazdáját, Boldizsárt, ám józan ésszel kíséri és ha kell, kihúzza a tátott szájú kút mélyéről is. Nagypál Gábor szamara melegszívű és minden zsörtölődése ellenére kellemes útitárs, gyakran teljesen magára tereli a figyelmet, így a történet már nemcsak Boldizsárról szól, hanem hűséges társáról is.
Ezt a balladaszerű történetet az előadás egyszerre két dimenzióban meséli: a színpadon folyó játék fölött Chagall-képek pörögnek egymás után egy vetítővásznon. A festményeken megjelenő, a festő saját életében fontos szerepet játszó motívumok – szamár, hold, hegedű, kakas, feje tetejére állított házikók – megelevenednek a színpadon, mintha a képeken felbukkanó alakok a vászonról egyenesen az előadásba csöppentek volna. Az aprólékos igényességgel kidolgozott bábok a chagalli figurákat idézik (tervező: Németh Ilona), hatalmas szemeikkel a festő szürreális álomképeinek alakjaihoz hasonlítanak. A hatás azonban nemcsak egyirányú: a bábok mozgása-mozgatása olykor kivetül a képekre is, amelyeken animációk jelennek meg, így a látszólag statikus „fenti” világ, máris közelebb kerül a lentihez és a kettő lassan összeolvad előttünk.

[img id=430000 instance=2 align=left img]Fodor Tamás rendezése apró, ám mégis kulcsfontosságú jelzésekkel teremt hangulatot: falusi csöndet, vagy cirkuszi zajokat, nagyvárosi forgatagot, az ingoványhoz pedig elég egy süppedős lepel, amely alól világító lámpácskák jelzik a lidérceket. Noha csak a lábát látjuk, azért biztosan tudjuk, hogy az Eiffel-torony magasodik előttünk és egy Edith Piaf-dal melódiája már elég ahhoz, hogy Párizs macskakövein járjunk, ahol egy elcsatangolt utcalámpa (Homonnai Katalin) viszi hőseinket rossz útra. A gyakorta felcsendülő, kellemes és sokszor központi szerepet játszó zene Spilák Lajost dicséri, aki ha kell, egyszerre több hangszeren is muzsikál. A színészek sokszínű előadása abban is megmutatkozik, hogy gyakran a háttérből úgy kísérik mozgással, énekkel, tánccal a bábjukat, hogy közben egy pillanatra sem vonják el arról a figyelmet. Ilyen például, amikor a nagyváros hívogató dallamaira kalinkát ropnak, vagy ismét csak Spilák Lajos alakítása, aki olyan átéléssel majszolja a répát, hogy a ropogással egyértelműen a hegedűs öregember bábjára tereli a figyelmet.
A színes ötletektől elvarázsolva, bensőséges hangulatban ül egymás mellett minden korosztály, miközben a Hold egyre csak ott világít felettünk, vészjósló, ám mégis hívogató, sárga fényével. Ha igazán, tiszta szívből akarjuk, mint Boldizsár, talán egyszer el is érhetjük.