Rock'n'roll svindli

Kár tagadni, mindenki lelkesen tapsolt 98-ban, amikor felment a függöny, s a porondon átvonult Tahófalva teljes gengszterállománya. Egy csomó focistából, erőemelőből meg énekesből lett előadó, akik egy csomó focistát, erőemelőt meg énekest adtak rangjukhoz méltó tűzerővel és származási helyüket jelző, London alsói akcentussal. Guy Ritchie, e puskaporos muri szellemi atyja és lebonyolítója a nyelvjárást a sarki pubból, a gengszterhez mint főemlőshöz fűződő viszonyát a Ponyvaregényből hozta, mindemellett pedig ott volt neki az épp erőre kapó Cool-Britannia mítosza meg a zsíros angolt nyomó helyi munkás-paraszt, akit úgy húszévente felfedeznek maguknak a farmerhirdetések és az elsőfilmesek. Ritchie-nek két jó dobása volt e regiszterben, és ha az elsőnél zsenit kiáltottak, a másodiknál sem adta alább a (szak)sajtó. Az ilyen kiáltozás pedig hosszú távú munkalehetőséget jelent egy olyan iparágban, ahol egy tehetségesebb beállításból is évtizedekig lehet éldegélni. Oly daliás idők voltak e kései kilencvenesek, hogy Ritchie szerint még nem is értek véget, a Spílerrel legalábbis ott folytatná, ahol két irtózatos bukással (Hullámhegy; Revolver) ezelőtt a gengszterfonalat elvesztette. Ami egy rendes mutatványos sátrában a szakállas asszony meg a gumiember, az nála az angol gengszter: mutogatni való egzotikum, amiből kétségkívül sokfélét tart, otthon tán katalogizálja is őket. A nyitó pár ezúttal az angol eleire hangosan büszke ingatlanos kiskirály, aki kéjes örömmel emlegeti a vele nem egyszínű honfitársai édesanyját, szemben pedig Jurij, valamennyi Londonban állomásozó orosz milliárdos prototípusa. Vajh, melyikük fogja golfütővel szilánkokra törni a másik térdkalácsát? - ennél bonyolultabb feladványok nem is terhelik a vásznat, mely leginkább a nagypofájú kishalakkal és az általuk benépesített körökkel, a zeneipar, a pénzügyi szektor és az alvilág egymásba érő középproduceri pályáival van tele. Az összesereglett színészeknek nincs más dolguk, mint izomból feljebb nyomni a coolsági együtthatót: saját háza táján mind megbízható szakember, az egyik a komolyból jött lelazulni, a másik Hollywoodból briteskedni - szereposztásban Ritchie még mindig nyerő, kár, hogy ezúttal a semmit osztogatja két marékkal, meg egy-két alvilági becenevet. Semmitmondó nagy igyekezetében egyre inkább úgy fest, mint egy őszülő családapa, aki kamasz fia előtt kérkedik fiatalsága bakelitlemezeivel.