Lars von Trier legutóbbi filmje, a Dogville a magyar keresztségben A menedék utócímet kapta. Találóbb lenne a Dogville - A zsákutca megjelölés. Trier lenyűgöző rendező, kevesen veszik nálánál komolyabban a filmezést, a tehetségéhez járuló ritka művészi felelősségtudat és tisztelet (a munkájáé is, meg a nézőjéé is) most bevitte a sötét erdőbe.
A benne élő Amerikáról akart valami fontosat elmondani, meg a technika eluralta "filmezésről", ám ami ebből az indulati alap(ellen)állásból megszületett, az nem több mint meglehetősen lapos Brecht-utánnyomat egy mozivásznon nehezen elviselhető "jelzésszínpadon". Antifilm három órában.
Ha a technika már mindent oda tud hazudni, vagy illendőbben mondva illuzionálni a vászonra, akkor törjük el a csaló varázsló pálcáját és lépjünk vissza a nullapontra, vagy még egy kicsit visszább, mondta a lázadó rendező, és felrajzolta fekete alapra egy kis település (a képzeletbeli Dogville a képzeletbeli Sziklás-hegységben) házainak alaprajzát, az utcákat, fákat, bokrokat, a kutyaház négyzete elé a heverésző kutya körvonalát. A krétavonalak közé bekerült néhány díszlettárgy, legyen hova leülni-leheveredni, mihez képest közeledni-eltávolodni. A lázadás végeredménye nem lázadó film, hanem hamis illúzió helyett elidegenített illúzió. Hasonlatos az alaprajzházak ajtajához. Nincs, mégis nyikorog. A színészek pantomimes mozdulatokkal nyomják le a kilincset, tárják ki a megcsikorduló semmit.
A történet tandráma a jóságról, amely csak arra szolgál, hogy mögüle előronthasson az elvetemült kicsinyesség megannyi fertelmes pokolfajzata. Dogville példás életű lakói szigorú feltételekkel menedéket adnak egy szép fiatal nőnek. Az erkölcsét rendszeresen trenírozó kis közösség az ellenszolgáltatás nélkül nyújtott menedékért egyre többet követel a szép idegen engedelmességét és szolgálatkészségét tapasztalván. Korra és nemre tekintet nélkül mindenki vérszemet kap, a nők szolgálójukként, a férfiak ágyasukként használják, végül rabláncra fűzik és feladják a fegyveres üldözőinek. Trier és a színrelépő maffia Brechten csiszolt fordulattal helyezi vissza hitünket az igazságba, ami távolról sem jelenti azt, mintha a tanmese arról szólna, hogy létezik igazság.
Lars von Trier zsákutcája nyomasztó és megterhelő kirándulás (Nicole Kidman és a Szabó István Szembesítésében is megcsodált Stellan Skarsgard színészi kiválóságával együtt). Mégis. A vállalkozó szelleműeknek érdemes elfogadniuk a kihívást.
